Az acélgyári panorámakép után elkezdtem  képeket, írásokat keresni a világhálón az Acélgyár történetéről. Nem sok mindent találtam.  Kezembe került  a “Brenz” kapcsán Vertich József két könyvecskéje: a “Kétezredikre várva” és a “Rimavilág…” című helytörténeti munkája, valamint “A Salgótarjáni Kohászati Üzemek 125 évének története 1968-1993” című történeti összefoglaló.  A kezdetekről szinte semmi képet nem találtam, igy Georgius Agricola 1556-ban megjelent „ Tizenkét könyv a bányászatról és kohászatról” könyvének ábráiból válogattam

Sok régi-új  kép (képeslapok, családi fotók) található a honlapomon is, párat a világhálóról “bányásztam” elő, benne van fenti könyvek használható képanyaga.  Ezeket most egybegyűjtve,  részletek -saját számíze szerint- az Acélgyár történelméből.

Salgótarján a nógrádi szénkészletre épült Vasfinomítónak is köszönheti fejlődését, amit az 1990-es évekig elért. A Salgótarjáni Kohászati Üzemek, az „acélgyár” gyökerei a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. szervezeti keretei között Gömör megye különböző helyein levő – eredetükben néha a 17. század utolsó évtizedéig és a 18. század elejéig is visszanyúló – és különböző földesurak tulajdonát képező kis vasolvasztók és hámorok ismételt egyesüléséig vezethetők vissza.

1886-ban így említi meg Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fensége által írt “Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című ismertető mű:

Salgó-Tarján 1848 előtt csöndes kis palócz falu volt 767 lélekkel; most a lakosság száma 9.478-ra megy. Legnépesebb község lett a megyében. 1854 után részvénytársaságok keletkeztek, melyek egymással versenyezve, mind megvásárolták köröskörűl Zagyva, Kazár, Baglyasalja, Karancsalja, Nemti, Mátra-Szele, Homok- és Kis-Terenne, Mátra-Novák, Vizslás, Andrásfalva, stb. határok kőszéntartalmú terűleteit. A „Salgó-tarjáni kőszénbánya Részvény-Társaság” birja Salgó-Tarján, Zagyva és Kazár határában a kőszénbányákat és 2.560 munkással tíz millió métermázsa szenet termel évenként. Az „Éjszak-magyarországi egyesített Kőszénbánya-Társaság” tulajdonában vannak a baglyasalji, karancs-keszi, nemti, mátra-szelei és homok-terennei határbeli bányák, melyekben jelenleg barnakőszén-bányászatot űznek 1.182 munkással és 351.000 métermázsa szenet termelnek. A harmadik társaság a „Rima-Murány-Salgó-tarjáni Részvény-Társaság”, melynek Salgó-Tarjánban van barnakőszén-bányája s abban 156 embert foglalkoztat. Általában a salgó-tarjáni és baglyasalji kőszéntárnák évenként 12 millió métermázsa kőszenet termelnek. Az utóbb nevezett társaságnak Salgó-Tarjánban vas- és aczélgyártó nagy ipartelepei is vannak, melyek évenként mintegy 4–5 százezernyi métermázsa nyers vasat dolgoznak föl és háromszázezer métermázsa vas- és ércz-árút adnak piaczra. E gyárakban 1.300 munkás foglalkozik.”

140 év után


Vasércbányászat a megyében

A mai Nógrádban, a Zagyva-völgyén és a Duna-kanyartól felhatoló avarságnak is szüksége volt vasra, és ez a magyarázata, hogy vasbányáinkat saját nyelveik- „szele”, azaz „vas”-  szavaival jelölték meg, és az is, hogy ezek a szavak személy és mai családneveink alakjában még napjainkban is élnek.
Újkori vasművességünk megyén belüli viszonylagosan kései megjelenésének a török hódoltságon kívül az ősi lelőhelyek érckészletének a 16. századig történt kimerülése lehetett az egyik oka. Emlékük azonban tovább élt, mint Rimóc határában a Kis és a Nagy-Huta, amelyek valószínűleg vasművelésre utaló dűlők.  A nézsai Szele hegyen és közelében még múlt századunk elején is akartak vasat bányászni. Az érc mennyisége és minősége azonban nem felelt meg a mai igényeknek, és ugyanez volt a helyzet az ottani bauxittal is.

Víz- és energiaigény szempontjából az Ipoly folyó az idetelepült vashámorokon kívül egész sor malmot, fűrészmalmot, papírmalmot, üveghutai berendezést működtetett. Az alvasztáshoz szükséges faszén szintén bőségesen állt rendelkezésre, bár a gömöri és selmeci ércbányászat és kohászat Nógrád megyében is egyik oka volt a nagyarányú erdőirtásnak.

A 19. század közepétől a helyzet gyökeresen megváltozott, amikor a Római Koalíció málnapataki vasgyára 1834-ben, Zahn János György zlatnói üveggyára 1833-ban, a Kuchinka testvérek katalinvölgyi üveggyára 1844-ben valamint Kossuch János szinóbányai vasgyára 1848-ban megépült. Ezeket a gyárakat a rónyai uradalom látta el fával, de a gyárak megjelenése
az addig értéktelennek tartott, nem telepített és gondozatlan erdőket az uradalom már nem tekintette korlátlanul irthatónak.
A vasércet a Garam balpartján fekvő Polomkától Lónyabányáig, valamint Szinóbánya térségében a Szepes-Gömöri érchegység (Slovenské Rudohorie) nyúlványaiból fejtették.  A megye északkeleti részén emelkedő Vepor északi és déli oldalain vasérctelepeket találunk, így az Ipoly és Losonc (vagy Krivány) patak eredeténél: Szinóbánya, Lónyabánya, Turicska, Podrecsány, Nagyfalu és Tosonca községek határában. Az itt található csillámpalába rakódott vasokkert a népnyelv „bagónak” nevezte. Ez a mintegy 15%-os vastartalmú vasokker a kutatás számára jelezte az ércet. A kristályos palák délkeleti peremén Divény határában magnezit is előfordult A rárósmulyadi vashámor a Tótkisfalu melletti Podluzsány puszta határában található vasércet dolgozta fel.

A századfordulón már három vállalkozó termelt vasércet a megyében:  Wiegner Gusztáv mellett Malczer Gyula rimaszombati lakos, akinek vassalakbányája Szinóbánya határában volt, de vasérc és kénkovandbányát művelt Turicskán is. A losonci Fischer Mór Lónyabányán és Szinóbányán rendelkezett bányával. A vasércbányák száma 1900 után bővült Nézsa, Szendehely feltárásaival, melyeket Wiegner Gusztáv birtokolt. 1910-ben a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. Szinóbánya határában kapott egy külmértéket bányászatra. Kálnó, Nemesfalva, Tosonca határában Deutsch Bertalan kálnói gyáros bányászkodott.

Málnapatak határában ugyanekkor évi 1000 mázsa barnavasércet termeltetett Füzi Rezső rimakokovai lakos. 1914-re azonban már csak Wiegner Gusztáv bányászkodott 12 munkásával évi 3000 mázsa ércet termelve Podrecsány, Tosonca, Lónyabánya, Turicska,Szinóbánya, Losoncnagyfalu határában.

Ezek a vaskőbányák a legkezdetlegesebb módon üzemeltek, másodlagos fekvésű, víz által völgyekben összehordott vaskövekgyűjtésére szorítkoztak kezdetben. Az eredeti vaskőtelepeket csak a felszínről könnyen elérhető kibúvásokból fejtették. A barnavaskő, melyet a szinóbányai kohóban kezdetben felhasználtak 40% vasat tartalmazott. Lónyabányán a vasércen kívül a tellért ezüstre is művelték, mivel pátvaskövében réz és fakóérc is előfordult. Szinóbánya határában 25%-os limonit (barnavasérc) mintegy 50 000 tonna, a vaskohászatra nem használt 20%-os ércet tartalmazó sziderit, ankerit pedig 500 000 tonna becsült mennyiségben fordult elő.

Vashámorok, vasgyárak Nógrádban

A korai hámorok felszerelésére nézve az irodalomban kevés megbízható adat található. A levéltárakban felkutatott iratok pedig ezeket a részleteket illetően a semminél alig valamivel többet mondanak. A szakirodalomból azonban ismeretes, hogy ,,… A vasértz, minekutánna az ugy neveztetett széllyeltörő műhelyben vagy hámorban (Poxhwerka) széllyeltöretik és vizzel megtisztíttatik, á magos kementzében (az azollyan kementzében, ámelly 20 vagy 30 láb magasságú kettős kőfalbul és 8-12 láb vastagságúbul áll) megolvasztatván, vastag rudakba és darabokba öntetik, á mellyek á hámorokban ismét megtüzesíttetnek és különbbféle véknyabb rudakba kovátsoltatnak ki. Ez által á megtüzessités és kovátsolás által á még nem egészszen tiszta vas, sok tisztátalan részektől megtisztíttatik, és hajthatóbbá, sürübbé’s á dolgozásra alkalmatosabbá téteik”.

Ezekkel a műveletekkel, a nyersvasból oxidáló fújtatással kovácsolható vasat tudtak készíteni az un. tót-kemencék használatával. A megömlött és ismét megmerevedett vas, mint nyersvas szolgált kiinduló pontul a kovácsolható, nyújtható vas nyerésének a frissítés különböző módszereivel, amit a kavarásos eljárás bevezetése szorított ki a 19. század elején a használatból.


A nyersvas nyújthatóvá tételéhez levegőre (oxigén) volt szükség, a frissítés (széntelenítés) vagy kavarás művelete alatt a nyersvas a levegőben lévő oxigén hozzájárulásával ismét megömlött, a széntartalom a lejátszódó átalakulások révén csökkent, a vastömeg tésztaszerűvé vált. A frissítés a frisstűzben (frisspest) ment végbe. Az ezután nyert vastömeg neve a bocs (Luppe). Ezt nehéz pöröly alatt vastag lepénnyé kovácsolták, majd vésőkkel feldarabolták. A bucákat újabb finomítás alkalmával felmelegítettek, majd ezután egyenként kovácsolták ki rudakká az un. farpöröly alatt Ezért a kohók kiválasztásánál döntő szempont volt a víz közelsége, mert a fújtató, valamint a pörölyök működtetéséhez hosszú ideig a vizierővel hajtott vízikerék szolgált.


A fejes pöröly 700-1200 kg súlyú ütéseinek a száma percenként 40-60 volt Az ütésmagasság általában 60-100 cm között változott. A farpöröly esetében fejének súlya 200-750 kg, ütéseinek száma percenként 20, míg ütésmagassága 50 cm volt.

Három jelentősebb hámor, illetve vasgyár

Rárósmulyadi vashámor

Az Ipoly középső folyása mentén fekvő, közepes nagyságú falut a hegyei monográfia két településként említette. A falu része volt Hámorpuszta “ … hol hajdan vas és ezüst olvasztó hámorok voltak”. A megyei monográfia a rárósi vasbánya közelében említi (Szécsény-) Kovácsit, mint vasbánya mellett keletkezett kovács falut. A hámorban kalapácsolással előállított vasat további hasznosításra itt dolgozták fel. A hámor a Tiszovnyik-patak és mellékvizei közelében található érclelőhelyek nyersvasát dolgozta fel, az olvasztás helyét azonban nem ismerjük. A 18. század végéről két adat utal a vashámor működésére. Az egyik szerint az itteni birtokos Baros József özvegye, Török Zsófia a rárósmulyadi „kalapáló műhelyben” (Industria
Malleatura
) alakíttatta vassá a Tiszovnyik-patak, jobbpartján, (Tót) Kelecsény határában fekvő Podluzsány pusztán bányászott vasércet. A hámor termelése az „ásóemberek”, azaz a jobbágyok hanyagsága – mint írták – miatt csupán évi 30 bécsi mázsa vas, amit helyben, illetve, Balassagyarmaton értékesítettek. A hartyáni vasércet Bél Mátyás is említette a környéken.
A másik adat szerint a II. József féle országleírás is említést tesz a mulyadi vashámorról: „… a malomároknak van egy kőhídja és a Kakatkán a Vashámornál (Eiser-Hammer) egy fahíd van”.
Nem járunk messze az igazságtól, amikor feltételezzük, hogy az 1570-es évek elején készült, de korábbi adatokat tartalmazó Liber Sancti Alberti-ben említett hugyagi (esztergomi érseki) jobbágyok Zellőről a közeli rárósmulyadi hámorban kovácsolt vasat szállították földesuruk szükségletére (Érsek) Vadkertre.  A 19. század elején már nem működött a hámor.

Málnapataki hámor

A Rimai Koalíció (Rimavölgyi Vasművelő Egyesület), mint részvénytársaság 1810-ben alakult meg. Gömör megye különböző helyein lévő olvasztók, nyújtókemencék és hámorok mellett 1834-ben a Szentiványi Ferenc örököseivel megkötött szerződés értelmében az Ipoly mentén fekvő Málnapatak halárában újabb hámort szándékoztak építeni.  A szerződésben a Kondíció jogot kapott a Závodszka és Vanyovszka nevű puszták arra alkalmas pontján, ,…Vashámorokat s ahoz megkivántatott egyéb épületeket tétetni, s a vízfolyásra szükséges árkokat ásatni, utakat építeni úgy, hogy annak által bármiféle malmaikban, épületjeikben vagy egyéb javukban kár ne okoztasson”.  Kikötés volt még az is, hogy az üzemeltetett fűrészmalom csak a hámor szükségleteire fog termelni, nem pedig kereskedelmi céllal.
A család és a Koalíció között hamarosan pereskedés robbant ki   egy  fűrészmalom helyére épült hámor miatt.  A Koalíció a hámor működéséhez szükséges vizet az elpusztult fűrészmalom felső malomárkának kiásásával vette ki a csatornából, sőt a vízkivétel helyén még gátat is épített 1835-ben. A hámor faszükségletét előnyös szerződéssel biztosították, így 1835 tavaszán üzembehelyezték. Berendezése 2 frisstűzből, nyújtóhámorból, kezelési épületekből (műhelyek) és egy fűrészmalomból állt. Az új üzem termelőképességét 2000 bécsi mázsára becsülték. Az Ipoly mellékágának vizét egy 30 000 köbláb nagyságú (95 m3) víztározóba vezették, hogy a szárazabb időszakban is elegendő vizet szállítson a hámornak és a mellette épült fűrészmalomnak. A földesúr, Szentiványi Farkas azonban zselléreivel lebontatta a gátat, így a hámor és a fűrészmalom közös vize elfolyt. 1835. december 14-e és 1836. július 2-a között nyolc hónapot állt, illetve csak kisebb patakok vizét hasznosíthatta, melyek közvetlenül a csatornájukba torkolltak. A Koalíció kára, mivel 2160 bécsi mázsa (1 bécsi mázsa= 56 kg) vas helyett csak 410 bécsi mázsa vas készült, és a 7600 deszka helyett 48 deszkát tudtak fűrészelni mintegy 20 000 rajnai forint volt.
Az 1836. augusztus 5-én kezdődött visszahelyezési perben salamoni döntés született, a gát helyreállítása mellett a Koalíciót eltiltották a víztározó korlátlan használatától. Szentiványi Farkast pedig elmarasztalták a jogsértés miatt. A két fél azonban továbbra sem egyezett meg, a Koalíció kérte az ítélet kiegészítését, mely megállapította, hogy nem a víz kevés, hanem az Ipoly medre iszaposodott el. Javaslatuk a malom kijavítását és az Ipoly medrének kitisztítását tartalmazta, barátságos egyezség megkötése mellett.
Az egyezséget végül 1863-ban már a jogutód, a Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület kötötte meg a Szentiványi családdal, melynek révén beleegyeztek a víztározó használatába, sőt a korábban okozott kárért saját erdejükből 400 öl fát ingyen engedtek át az Egyesületnek.
A málnapataki frissek és nyújtómű, miután a kovácsoltvas gyártás jövedelmezősége megcsappant, már nem szerepelt tovább a tervekben. Először csak leállították a termelést, majd árulni kezdték az egész telepet. 1868-ban a Pfahn, Daniek és Both cég (Első Magyar Üveggyár Rt.) haszonbérleti szerződést kötött a társulattal 8000 forint összeggel. A vasmű telepét átalakítva üveggyárat rendeztek be. 1878. június 22-én a gyár tulajdonjogát (az 1834-es koalíciós szerződés értelmében) 10 500 forintért a Kossuch János Családi Betéti Cég vette meg.  ( E cégé volt valamikor az Ajkai Üveggyár is )

A szinóbányai vasgyár
A Strieborna-hegy alatti keskeny völgyben fekvő Szinóbánya, hajdan mezővárosi rangú bányahely volt. Környékén ezüst-, ólom- és vasércbányákat műveltek. Az Orczy család részben Kossuch János vállalkozónak, részben a helybeli közbirtokosságnak adta el a birtokot a 19. sz. közepén.
A helység határában lévő elhagyott ércbányák a 18. század végén kerültek ismét az érdeklődés előterébe. Szinóbányán Okolicsányi József, a szomszédos Lónyabányán Poppe Gergely szerette volna megnyitni a régi bányákat. A rétjeiket védő parasztok tiltakozása és a gyenge minőségű érc miatt a bányanyitás azonban nem valósult meg.
Kuchinka Ferenc helybeli birtokos az „itt-ott az elhagyott bányák előtti gorcokon talált vasérczek által figyelmeztetve, szorgalmas kutatás után olyan szerencsés lett, hogy e vidék több helyein gazdag vastelepekre akadva, elébb bányákat nyitott, s nagy mennyiségben találván gazdag érckövet, 1848-ik évben a szükséges anyagok közepette többek társaságában vasolvasztó kemencét állított”. A társaságból csak Kossuch Jánost ismerjük, aki Kuchinka sógora volt, és Losoncon haszonbérletből tartotta fenn magát.
Kossuch 1849-ben cserélte el a katalinvölgyi üveggyárért Kuchinkával a vasolvasztót. A gyár első vasbányáját Turicska határában létesítették, Vinyica- és Ferenc-akna néven. Kubinyi Ágoston 1854-ben megjelent munkájában megemlíti a kálnói pusztán bányászott „vasporladékot”, mely azonban magában nem volt alkalmas olvasztásra, ezért a turicskai vaskővel keverték.
A gyár egyedül öntöttvasat készített 30 000 bécsi mázsa mennyiségben, és ez mint szürkevas, alkalmas volt gépek, kályhák, edények öntésére, „kalapált vagy nyújtott vasat” azonban nem készítettek. A nyersvas Vácon keresztül a bécsi piacra is elkerült. A gyár működéséhez szükséges energiát vízierőből nyerték, a két egymás melletti olvasztókemence levegőbefúvóját vízierővel hajtott 5 ölnyi átmérőjű vaskerék (9,45 m) működtette. A vasércen kívül mészkövet Divényből, Vámosfalváról, Ruzsináról hozatták, a faszenet a Zichy- és a Szentiványi uradalmi erdőkből vásárolták. Munkásaik száma 100-300 fő között változott. A vasgyár 1869-ben két nagyolvasztóval 17 724 bécsi mázsa nyersvasat és 4610 bécsi mázsa öntött vasat készített, amit Losoncon és nyersvasként a rohnici és brezovai gyárakban értékesítettek. A gyár 1882-től a budapesti bankár, Krámer Jakab tulajdona lett, aki azt 1883-ban átalakította és a nagyolvasztó (9,3 m magas) üzemen kívül helyezésével csak öntvények gyártásával foglalkozott. Évi termelése 4800 mázsa vasárú volt, amit 60 munkással állítottak elő. Az üzem 1888-tól mint vasgyár és gépjavító műhely szerepelt. A századforduló után a gyár munkásállománya és termelése emelkedett, legnagyobb kitüntetése a milleniumi nagy aranyérem volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.