Acélgyári történelem II.

A Salgótarjáni Vasfinomító Társulat


Az előd vállalatok

A szomszéd Gömör vármegyében, annak kedvező földrajzi adottságai révén már a 19. század előtt megtalálhatóak a vaskohászat nyomai, feudális földbirtokhoz kötődő kisebb huták és hámorok formájában. Ezek tulajdonosai a század elején fogtak össze igazán említésre méltó szakmai szervezetekbe. 1808-ban megalakult a Murányi (Murányvölgyi) Unio, 1810-ben pedig a Rimai (Rimavölgyi) Coalitio. Az Unio nagy kiterjedéső és gazdag vasércbányákkal, a Coalitio viszont hatalmas erdőbirtokokkal rendelkezett. A tótkemencés bucavasgyártásról hamarosan átálltak a nyersvasgyártásra és a frisstűzi eljárással finomított kovácsoltvas gyártására. A technológia viszont még így is elmaradott volt, mivel például nem ismerték a levegőbefúvást és a nyersvasat sem tudták folyékony állapotban legyártani.

Az Ózdi Vasmű

1845. május 15-én létrehozzák a Gömöri Vasművelő Egyesületet (GVE), amelynek az Unio és a Coalitio is alapító szervezete.  A létesítendő gyár telephelyéül Ózdot választották.  Az addigi fatüzelés helyett már barnaszéntüzelésre és gőzerő felhasználására tervezték a gyárat. Az új társulatnál a tőke teljes egészében hazai eredetű volt, a vállalkozásban is csak magyarok vettek részt. A GVE nemzeti jellegét különösen hangsúlyozza az alapszabályoknak a részvények eladására és vételére vonatkozó pontjai, amelyek megtiltják a részjegyek külföldi jegyzését.

A szabadságharc után a gépi berendezéseitől megfosztott, kitermelt nyersanyag és pénz nélkül lévő gyárban csak 1851 elején indult meg a termelés. A csőd szélén lévő, szerény termelési eredményt produkáló Ózdi Vasgyárat csak úgy tudták megmenteni, hogy 1852-ben a Murányi Unio, a Rimai Coalitio és a Gömöri Vasművelő Egyesület fúziójával létrehozták a pénzügyileg erősebb, jogilag egységesebb Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesületet (RVE).

Az ózdi finomítók azonban nem tudták kezdetben a gömöri kohók összes nyersvastermelését feldolgozni, ezért elhatározták egy új finomítógyár létesítését. Az időközben feltárt barnaszénvagyonra támaszkodva 1865-ben  Borsodnádason lemezgyárat létesítettek.

A gömöri nyersvastermelők 1861-ben a vaspiac várható fellendülésére gondolva, kedvező lehetőséget szerettek volna teremteni maguk számára, ezért tervben vették egy finomító gyár létesítését a Nógrád megyei barnaszénmedence egy arra alkalmas pontján, a tervezés alatt álló ipoly-sajóvölgyi vasút mentén. Az ózdi gyár lehetséges konkurenséről alapos szakvéleményt szereztek be. Az Egyesület a vasipar előfeltételeiről kívánt tájékozódni, kiküldött tagjai azonban nem tulajdonítottak nagy lehetőséget egy újabb vasgyár alapításának, mert így írtak ,,...az építendő gyár, ha kedvező vaskereskedelmi körülmények és igen eszélyes és erélyes vezetés mellett boldogulna is, mint versenytárs az ózdi gyárat nem veszélyeztetheti“.

Véleményüket arra alapozták, hogy „Nógrád megye igen terjedelmes kőszénmedencén fekszik (…) Ezen medence főpontját Nógrádban NagyKürtös és Salgótarján képezik. Előbbi termékeny, tót lakosságú vidék, munkaképes és szorgalmas néppel és nagy marhaállománnyal, Salgótarján ellenben mely kopárságával a Sahara pusztáival vetekedik, nem képes táplálni a gyári munkára testileg tehetetlen, kevés marhával bíró palóczokat. A nagy-kürtösi telep 5-7′ vastag, de silányabb, mint az ózd-nádasdi, míg a salgótarjáni 6-7′ vastag kitűnő minőségű (…) Vasgyártásra azonban egyik pont sem alkalmas, Nagy-Kürtös a szén minősége, Salgótarján azon oknál fogva, mert oda munka és fuvarerőt telepíteni kellene. A tervezet gyár vasutak hiányában fekvésénél fogva sem bír előnnyel (…) nem képzelhető, hogy ezen vidéken alakítandó gyártársulat, ha az nagyobb részben a felső magyarországi nyersvastermelőkből is alakulna, gyári vállalattá oly alapra fektethetné, hogy ebbe nyersvastermelőket befogadván, ezekkel egy testületté olvadna, s tulajdon nyersvasát fogyasztaná, hanem nyersvasvételre volna utalva“.

Hogy mennyire nem vált be a jóslat, azt az elkövetkező évtizedek bebizonyították.

A gyár alapítása

gróf Andrássy Manó
gróf Andrássy Manó

A legnagyobb kovácsoltvas termelő, a Rimamurányi Vasmű Egyesület saját nyersvasával bőven ellátva piaci felesleggel is rendelkezett. A többi, kisebb gömöri kohótulajdonos csak alacsony árak mellett, nagy nehézségek közepette értékesithette termékeit. Fordulatot jelentett ezért egy olyan vállalat alapítása, amely a nyersvastermelés állandó és biztos vevőjeként jöhetett számításba. A sikertelen fáradozások után, melynek előidézésében az érdekeit féltő Egyesület is szerepet játszott, a szívós kitartásáról és kereskedelmi érzékéről ismert gróf Andrássy Manó – a vasgróf – a kisebb gömöri vastermelőket 1868. augusztus 20-21-én egy társulatba tömörítette.

Az új egyesülés, a Pesten megalakult Salgótarjáni Vasfinomító Társulat 2400 darab, egyenként 500 forintos részvénnyel, azaz 1,2 millió forint alaptőkével rendelkezett. Az alapításban – valószínűleg a nyílt szembenállást elkerülendő- a Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület mellett Coburg herceg kivételével majdnem az összes  gömöri nyersvastermelő résztvett, így gr. Andrássy Manó kohói, a betléri kohó (gr. Pálffy tulajdon), a szalóci és vígtelki kohók, a Schlosser-féle berzétei kohó, a Sárkány-család kohói és Szontagh Pál, mint a csetneki kohó tulajdonosa.

A Társulat célját az alapszabályzat 1. §-a tartalmazta:

„A salgó-tarjáni vasfinomító társulat czélja a nyers vasnak egy nagyobbszerű vasgyár felállítása útján (nógrádi) kőszénnel való finomítása, és mindennemű rúdvas, géprészek, tengelyek, lemezek stb. előállítása által a honi vasipart előmozdítania a külföldeli versenyzésre képessé tenni”.

A gyár helyéül a jó minőségű, kiterjedt barnaszénmezejéről előnyösen ismert Salgótarján községet jelölték ki. A hely kiválasztásában döntő szempont lehetett, hogy 1867 májusától 1871 májusáig Salgótarján volt a Pestről kiinduló, Ruttkáig tervezett vasúti fővonal végállomása.

A Salgótarjáni Vasfinomítógyár

Ez a négy év a község fejlődésében igen nagy nagy jelentségű volt, tőkés vállalatok mellett a vidék kereskedelmi-piaci központja lett.  Salgótarján ezzel behozhatatlan előnyt szerzett a vasutat (HÉV) csak 1891-ben kapott megyeszékhely Balassagyarmattal szemben, bár fejlődése elsősorban a közeli Füleket, ill. Losoncot érintette hátrányosan. (A további vasútvonal megnyitások, melyek a Társulat számára is fontosak voltak: 1871. május 3.: Salgótarján – Losonc; 1871. június 18.: Losonc – Zólyom; 1873. október 10.: Fülek – Bánréve.) A gyár épületei a községtől Északra, a Salgó-patak mocsaras, ingoványos területén épültek fel. A korábban említett előnyös szempontok háttérbe szorították azokat az aggodalmakat, amelyeket a hely ellen, kietlensége és vízben való nagyfokú szegénysége miatt korábban” támasztottak.

A Társulat megalakulása után elnökének gr. Andrássy Manót, két alelnökének: Fest Imrét és Szontagh Pált, igazgatósági tagoknak: Schmidt Ottót, Glos Arturt, Petrovits Miklóst, Schopper J. G.-t, Hoffmann Józsefet és Szilárdy Ödön salgótarjáni földbirtokost és bányatulajdonost választották meg.

Tevékenységüket azzal kezdték meg, hogy megvásárolták a Salgó-hegyen és a Medves-fennsíkon fekvő Szilárdy- és Koch Antal-féle szénterületeket. A gyár építésére a kedvezőtlen, szűk völgyszorulatban, a Salgó-patak mentén Szilárdyné Jankovich Erzsébettől vásárolták meg a földterületet. A vasgyárosok és a részvénytársaság 10 évre szóló szerződést kötöttek, melynek értelmében 25 ezer bécsi mázsa vasat 3 forintos egységáron kellett a gyár rendelkezésére bocsátani. Ez azt jelentette, hogy minden egyes kohó köteles volt a termelésük meghatározott hányadát a finomítónak szállítani. A vasgyártáshoz szükséges vizet a Salgó-patak szolgáltatta.

Az alapítók két igazgatósági tagot: Glos Arturt és Schmidt Ottót külföldi tanulmányútra küldték abból a célból, hogy ott a nevezetesebb gyártelepeket tanulmányozzák és egy alkalmas szakembert a gyár építésére és vezetésére szerződtessenek. A kiküldöttek a Saar-vidéki burbachi finomító és hengergyárban találták meg az erre a célra legalkalmasabbnak ítélt személyt Julius Buch mérnökben, aki a felkínált állást elfogadta. Így nem volt akadálya a gyár és lakótelep tervezésének és építésének  Ezzel egyidőben a salgói szénbányák feltárása is megkezdődött.
Mivel a gyár épületei számára kiszemelt területen terjeszkedni csak É-D-i irányban lehetett, ezért a területet középtájon átszelő Salgó-patakot kelet felé egy új mederbe terelték, s ezzel a meleghengersor számára biztosították a megfelelő területet. Az építkezés rendkívül gyors ütemben indult meg, de az alaptőke elfogyott, és ezért az első évben csak az üzemépületek és az iparvasút (lóvontatású) épült meg, a berendezésekre már nem futotta.

Az üzemépületek közül elsőnek a kavarómű készült el, vele párhuzamosan folyt a meleghengersor csarnokának építése. Először ugyanis a kavaróművet és annak kohászati berendezéseit kellett megépítenie a gyárnak, hogy a meleghengersor termelése megindulhasson. A tervek szerint az üzemcsarnokban 16 közvetlen széntüzelésű kavarókemencét, két gőzüzemű Nasmyth-féle luppa pörölyt és egy háromállványú luppa hengerlő berendezést szándékoztak elhelyezni.

A gyár építését, ill. az üzemeltetés megkezdését az is késleltette, hogy a 800 ezer forintos költséggel épülő vasfinomító az első év végén pénzügyi válságba került. A kritikus helyzetben gr. Andrássy Manó sikeres pénzügyi akciója révén az  Angol-Magyar Bankkal és a bécsi Wechsler Bankkal kötött megállapodásokkal a Társulat alap tőkéjét 4 millió forintra emelték. 1870 végén négy kavarókemence, egy luppa pöröly és egy luppa hengersor elkészültével a kísérleti termelés megindult.  A gyár gépi berendezéseit külföldről hozták, így a meleghengersorokat és a meghajtógépeket Németországból, a segédgépeket Belgiumból.

Belga vasgerenda egyengetőgép
Belga vasgerenda egyengetőgép

A meleghengermű munkálatai is befejeződtek, itt hat darab közvetlen széntüzelésű forrasztókemencét, egy-egy finom-, közép- és durvahengersorozatot helyeztek el. Elkészült 1870-71-ben a gyár két épületből álló javítóműhelye is. Az egyik épületben volt a kupoló- és egy lángkemencével ellátott vasöntőde, valamint egy külön elfalazott részben álltak a szerszámgépek. A másik épületben kapott helyet a hengerművet kiszolgáló hengereszterga, a szerszámgép- és lakatosműhely.

A meleghengermű középsora
A meleghengermű középsora

A hivatalos üzemkezdetre 1871. november 19-én került sor ünnepélyes keretek között, amikor is a társulat elnöke, gr. Andrássy Manó az érdeklődőknek és meghívottaknak bemutatót rendezett. A gyár ebben a formájában a Németországban előnyösen ismert burbachi vasgyár képmása volt, de a tervezettnél sokkal nagyobbra épült, és ezért magasabb befektetést igényelt a rendelkezésre álló részvénytőkénél.

A „mindennemű kereskedelmi, építési és szerkezeti anyagelőállítására” berendezkedett üzem kész gyártmányai a következők voltak: négyzet-, lapos- és körszelvényű rúdacélok, különböző szerkezeti idomacélok, L-, Tés Z-acélok, U- és I-vasgerendák 250 mm-es gerincmagasságig. Induláskor 250 munkást foglalkoztattak. Statisztikai adatok szerint az első évben 71 400 mázsa nyers sínt és 72 300 mázsa kész vasárut állított elő a gyár.

A gyár fejlődése

A Salgótarjáni Vasfinomító üzemtörténetében az 1870-től 1875-ig terjedő időszakban még az un. kavaróeljárással készült a finomított vas. Az alapanyaggyártás területén a kavarókemence határozta meg a jelleget. A legfontosabb folyamatnak a gőzpörölyökkel az un. lupapörölyökkel történő alakítás számított, majd a lupahengersor üregeiben történő további formálás. A kezdeti acélgyártás fontos művelete volt továbbá a „pakettirozás” a különböző nyers „lapkák” forrasztó kemencében történő fémes kapcsolása. Ezek – melyek ebben az időszakban gyári titoknak számítottak – közül Salgótarjánban használatos volt az ózd-nádasdi köteg, a witkowitzi köteg és a zólyombrézói köteg. A kavarómű részlegesen üzemelt.

Eközben a kísérleti vasfinomítás is megindult a közvetlen széntüzelésű lépcsős rostélyú kavarókemencékkel. A kemencék füstgáz járataiba gőztermelő kazánokat helyeztek el, és az így előállított gőzenergiával a kavarómű gőzfogyasztóit, a luppapörölyt és a hengersort látták el. A meleghengermű forrasztó kemencéinek un. hulladék melegét is gőzenergiává alakították, mellyel a hengersorok gőzgépeit működtették. A vasfinomító kemencék üzemelésével azonban – mint már említettük – gond támadt, a keletkezett alapanyag minőségét erősen kifogássolták, forrasztásra és továbbhengerlésre alkalmatlan volt.

Salgótarjáni Vasfinomító indulása után nehéz problémával küzdött, ennek megoldására hivták meg Borbély Lajost. Ő ismerte fel, hogy a kavarókemencék nem a salgóbányai szén fűtőértékére lettek tervezve, hanem a jóval magasabb fűtőértékű német feketeszénre. A kemencék megfelelő átalakítása után a termelés megindulhatott, a nyert alapanyaggal elkezdhették a hengerlést.

Borbély Lajos A Salgótarjáni Vasfinomító vállalat, majd a RIMA első európai tudású vezetője, kiváló kohász szakember volt. 1843. december 1-jén született a Torontál vármegyei Csókán. Egyetemi tanulmányait a selmecbányai és pribrami bányaakadémiákan végezte, rövid időt töltött a PM bányászati osztályán, innen került Diósgyőrbe az épülő vasgyár munkáihoz. Ezután hosszabb német, osztrák tanulmányút következett. Borbély javaslatára épült meg 1881-ben a gazdaságosabb szénszállítás érdekében a salgóbányai fogaskerekű, közép-európa első, gyári célt szolgáló, keskeny vágányú ipari fogaskerekű vasútja. Ekkor Borbély Lajos a tarjáni üzem igazgatója, s amikor az ő sikeres munkája során megszületett egyesüléssel a nagyvállalat, elkezdődött a rimai koncentráció a RIMA vezérigazgatójává nevezték ki. Borbély a RIMA minden telepének igazi atyja volt: mindenütt kezdeményezte, támogatta a fejlesztést, átalakítást. Az ő vezetése mellett kezdik meg a tengelygyártást, majd a kéziszerszám gyártást, szeggyártást. Nagy szerepe volt Salgótarján gazdasági és kulturális életének felvirágoztatásában. Sportpályákat, kultúrházakat, műkedvelő egyesületeket, zenekarokat, dalköröket támogatott és hozott létre. Szorgalmazta az iparostanonc iskolának a megnyitását, amely 1889-ben meg is valósult. Az átszervezéssel volt kapcsolatos az is, hogy a vezérigazgatóság Budapestre került, így 1900-ban ő is a fővárosba költözött. A parlamentbe is bekerült 1910-ben, mint Borsod képviselője. 1914-ben vonult nyugállományba,de a vállalatnál megtartotta igazgatótanácsi pozicióját. Munkája elismerését jelentette az 1894-ben megkapott Ferenc József rend kitüntetés, 1896-ban a Vaskoronarend került mellére, 1915-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia Wahrmann-díjjal ismerte el a modernizációs és gazdaságszervező munkásságát, "...mely díjat csak az kaphatta meg, aki az ipar terén akár a tudomány előbbrevitele, akár a gyakorlati találmányok ... fejlesztése és felvirágoztatása szempontjából az illető évkörben a legnagyobb érdemet szerzett." Budapesten húnyt el 1923-ban, hamvait a családi sirboltban, Szepesiglón helyezték örök nyugalomra. Borbély Lajosról nevezték el 1993-ban a város akkori Ipari Szakmunkásképző Intézetét, valamint az Acélgyár irodaépülete előtti utcát.

A korszerűsített berendezések javuló eredményeit azonban keresztül húzta az 1873-as bécsi tőzsdekrachhal beköszöntő pénzügyi válság, mely a társaságnak közvetlen veszteséget ugyan nem okozott, de érintve voltak annyiban, hogy a Társulatot finanszírozó, és így nagy befolyású Wiener Wechsler Bank tönkrement. Miután a legutóbb 4 millió forintban megállapított részvénytőke teljesen nem volt befizetve, annak összegét 3,5 millió forintra szállították le. A vállalat pénzügyeinek irányítását az Angol-Magyar Bank vette át.

Az 1874. év Európa szerte súlyos gazdasági visszaesést hozott, melynek hatására a vasárak közel 25%-al csökkentek. Ennek ellenére a vállalat előnyösen megváltoztatott berendezései (Siemens-féle regenerativ gázkavaró kemencék) és az ügykezelés révén közel 92 000 forintos nyereséggel zárták le az 1874/75  üzletévet. Az összeget a korábbi évekből fennmaradt mintegy 348 000 forintnyi hitel tartozásnak törlesztésére fordította a gyár. Emellett módot találtak arra is, hogy a jövő alapjainak megszilárdítására, a berendezések tökéletesítésére is gondot fordítsanak.

A salgótarjáni vasgyártásban 1878-ban a széntüzelés kavarókemencéket Siemens-féle regeneratív (váltólángjárású) gázkemencévé alakíttatta át Borbély Lajos műszaki igazgató. Mivel Borbély által kidolgozott rendszert („Regeneratív gázkavarony kemencék”) a társulat 1875-ben szabadalmaztatta. Ezt a szabadalmat a Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesületet 1879-ben kemencénként 4 ezer forintért megvásárolta – az ország vasfinomítói közül elsőnek – az ózdi üzeme számára.

A kavarókemence az első magyarországi barnaszéntüzelésű regeneratív gázkavaró kemence, melynek teljesítménye a régi rácsos kemencék teljesítményének háromszorosa lett.

A gyár jelentős termelési folyamata volt a dróthengerlés. Termékeiket az 5,5 mm-től 14 mm-ig terjedő drótok a 30 mm-től 120 mm szélességű és 1-4 mm vastagságú, különböző méretű szalagacélok, a kétrészes szekértengelyek alkották. Ez utóbbiak gyártását 1879-ben kezdték meg az akkor haszontalannak minősített bugahulladékból. A finomítóműben a fokozódó kereslet kielégítésére egy 100 LE-s gőzgéppel hajtott abroncsvas hengersort építettek 1876-ban, s ezzel egyidejűleg 10 és 12 hüvelyk magas tartóvasak gyártásához szükséges berendezéseket is üzembe helyeztek. A befektetéseket a következő évben újabb 115 000 forintos beruházás követte, amely egyrészt a meglévő hengersorok termelőképességének fokozására, másrészt a régi közvetlen fűtésű kemencéknek Siemens-gázkemencékkel való helyettesítésére fordították.

A dróthúzó
A dróthúzó
Az első szeggyártó gépek
Az első szeggyártó gépek

A gáztüzelés sikeres alkalmazásával a gyárat már korszerűnek lehetett tekinteni, de fejlődése még sem vehetett nagyobb lendületet, mert a vaspiac pangott és az árak rohamosan hanyatlottak. Az ország széntermelése 11%-kal, vasérc- és nyersvastermelése 24%-kal, illetve 25%-kal csökkent. A Balkán félsziget politikai zavarai következtében az eddig biztos piacot jelentő Szerbia és Bosznia elvesztése is súlyosbította a helyzetet. Ennek ellensúlyozására a társulatnak sikerült jó üzletpolitikai érzékkel Grazban és Triestben képviselőségeket, Bécsben pedig vasgerenda raktárat létesítenie, ami által Ausztriában a gyár termékeinek eladását fokozhatták.

A kedvezőtlen üzleti viszonyokon túl a vállalatot az 1871. évi bankkölcsön szintén akadályozta a fejlődésben. A banktőkével intenzív kapcsolatban fejlődő Társulatnál az összeomlott Angol-Magyar Bank helyébe a konzorciumot vezető Wiener Bankverien lépett, amely 1876-ban a részvényeket 87.5 forintra lebélyegezve bevonta, és két régi helyett egy új 100 forintról szóló részvényt adott ki. Ezáltal a részvénytőkét 1,6 millió forintra leszállította, és egyúttal a még fennálló mintegy 130 000 forintos veszteség áthozatalt leírta. Az ilyen módon új pénzügyi alapra fektetett Társulat már az 1876/77-es üzletiévben – első alkalommal- részvényeseinek 5%-ban meghatározott osztalékot fizetett.

Kovácsológyár
Kovácsológyár

A következő években a gyártás újabb profilok bevezetésével – mely feltételezte a termelő berendezések korszerűsítését, modernizálását – kiszélesedett, s az üzlet a kedvezőtlen kereskedelmi viszonyok ellenére is fejlődésnek indult. Az orosz-török háború miatt elvesztett keleti piacok helyett az ausztriai, különösen a bécsi és galiciai lehetőségeket igyekeztek kihasználni, sőt Olaszországban is találtak fogyasztópiacot a gyár jó hírnévnek örvendő termékeinek. Az export az összes eladás 25%-ára emelkedett.
A termelési adatokat elemezve a következő kép nyerhető: 1878-ban felhasználtak 161 000 q nyersvasat, ócskavasat Gömör megyéből, valamint 710 000 q szenet Salgóbányáról. Termeltek 138 000 q félkész terméket és 132 000 q kész vasárut: 21 000 q épület és fazonvasat, 85 000 q kommerszvasat, 26 000 q szálvasat. Ugyanekkor a gyár berendezései már 7 gázkavaró kemencéből 22 gázfejlesztővel, 1 ócskavas feldolgozására szolgáló kemencéből, 2 luppahámorból, egy háromállványos luppasorozatból, 6 gázforrasztó kemencéből, 18 gázgenerátorból és 4 készáru hengersorból álltak. Ezekkel a berendezésekkel a társulat fennállásának utolsó évében, 1880-ban, 139 000 q készárut termelt.
A vállalat részvényjövedelmezősége arányában egyre magasabb osztalékokat fizetett: 1876/77  5%, 1878/79  10%, 1879/80  15%. Ezek a számok jól jelezték a vállalat megerősödését a magyar vasiparban. Jóformán egyedüli hátrányt az a körülmény képezte, hogy az üzeméhez szükséges nyersanyagok tekintetében a piacra volt utalva, miután saját vasércbányákkal továbbra sem rendelkezett.
Az egyesülés előtt a gyár termelőberendezései a következő képet mutatták: a vasfinomító gyár kavaró és forrasztógyárból, öntőműből, kovács, lakatos, eszterga-, asztalos- és felszerelő műhelyekből állt, mely mellé a csomagoló csarnok tartozott.
A nyersvasat a Társulat tagjainak kohói adták, egyrészét azonban a gömöri nyersvastermelőktől vásárolták. A forrasztógyár 4 készáru hengersorral, és 6 Siemens rendszerű regeneratív forrasztó kemencével dolgozott. A finom hengersor 250 mm átmérőjű hengerekkel, finomabb kereskedelmi rúd és lapos vas készült. A közép hengersoron 420 mm átmérőjű és 1250 mm hosszú hengerekkel közép, rúd- és lapos kereskedelmi vasat gyártottak. Az ún. öreg hengersor 580 mm átmérőjű és 1600 mm hosszú hengerekkel vasgerendákat, szögletes vasakat és egyéb idomvasakat állított elő.

A gyorshengersor 250 mm átmérőjű hengerekkel drótot, abroncsvasat gyártott. A forrasztógyár gőzgépeit 22 gőzkazán táplálta, Maga az üzem több segédgéppel: ollóval, fűrésszel, egyengetőgéppeI,, szivattyúval rendelkezett a vasáru, kereskedelmi rúdvas, lapom és abroncsvas, tartó-gerenda, idomvas és hengerelt  drót készült. Az öntőmű főként a társulat saját szükségleteit fedezte, kéregöntésű hengereket és csille kerekeket, lapalkatrészeket gyártott. A társulatnál működött 1879-től a szekértengely gyár, mely kovács-műhelyből, eszterga és feIszerelő műhelyből állt. Ebben a gyárban 5 gőzpöröly, 4 izzitó kemence, 12 eszterga és 19 segédgép volt. A drót és drótszeggyár berendezései között: 1 gőzgép, 8 lágyító kemence, 1 futó daru a lágyító üstök szállításához, 1 drót hegyező hengermű, 4 db fekvő dróthúzó dobbal (távíró drótok gyártásához), 88 db dróthúzódobbal és 9 tisztítódobbal szerepelt. A gyár a távírdai és kereskedelmi drótot közvetlenül árusította, a többi gyártmányból drótszeget készítettek 31 géppel.
A kavarókat és forrasztókat generátorok látták el tüzelőanyaggal, azaz barnaszénből előállított gázzal.

1871-ben 250 fő munkással 25 000 q volt a termelés, ez 1881-ben már 805 fővel 164 000 q-ra nőtt.

Képek az Acélgyárról

2 hozzászólás a(z) “Acélgyári történelem II.” bejegyzéshez

  1. szia szami örülök hogy jolvagy. jolvagy;,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,;

  2. Dr. Kubinyi Attila Sandor, a csaladunk tortenesze vagyok. Kubinyi Mano, egykori igazgatorol szeretnek egy kepet beszerezni a csaladunk szamara. Ha lehetosegukben all, kerem segitsenek.

    Udvozlettel,

    Dr Kubinyi Attila Sandor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.