Munkások, lakótelepek, kultúra, oktatás – a kezdetektől a felszabadulásig

A gyár üzemeltetéséhez szükséges munkáslétszámot helyből és a közel környékről biztositani nem tudták – mivel a helybeli lakosság kezdetben nehezen barátkozott mind a bányai, mind az ipari munkával-, a munkaerő javarészét a felvidéki megyékből -a munkanélküliségben élő szlovák lakosságból-, valamint a monarchia országaiból, sőt Svájcból is toborozták. A gyár első munkásfelvételi naplóját lapozgatva, egész szlovák környékek leszármazottainak neveit találjuk. Alsó- és Felsőlehota, Breznóbánya, Mostenicz, Jolsva, Lopér, Prakfalva és még sok, a Garam völgyében meghuzódó kis falu férfiai költöztek a telepre.


1871-ben 250 fővel kezdődött  meg a termelés, 1881-ben -az egyesüléskor- 805 fő dolgozott  a Vasfinomítóban

A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. Nógrád megyében sok tekintetben uralta a környéket. A bánya mellett az acélgyár volt a terület legfőbb foglalkoztatója. A gyár kiemelt szerepét az alkalmazottainak nyújtott, kiemelt juttatások bizonyították a legjobban. A Rima vezetői ugyanis a helyi gyárak és bányavállalatoktól megkülönböztetett módon dotálták az Acélgyár dolgozóit. A gyár 521 munkásának havi bére 200 pengőn felül volt. A létszámból 92-nek 300 pengőt is meghaladta, míg 994 munkás bére 100-200 pengő között mozgott, és alig 700 fő keresete maradt a havi 100 pengő alatt. A bánya salgótarjáni alkalmazottai között mindössze háromnak a fizetése volt 200 pengőn felül. 428-nak 100 és 200 pengő között mozgott és 357 munkás keresete nem érte el a 100 pengőt. Az üveggyárban – amelynek létszáma mintegy felét tette ki az acélgyárénak – 1000 munkás keresete volt alacsonyabb 100 pengőnél. A Hirsch-gyári (tűzhelygyári) munkásság havi átlaga szintén 150 pengő alatt maradt

A gyárvezetés a munkástömeget alapvetően 3 csoportra osztotta. Egy részük a kolonizált dolgozók rétege – akiket a sorompó választott el a várostól – más részük a falvakban lakók voltak. A harmadik réteg városi munkás, de ezek a kolónián kívül laktak. A telepen lakókat számították elsősorban a törzsgárdához, a jobban fizetett állásokban általában ők voltak. Üzemi előmenetelük gyorsabb volt, mint a telepen kívülieké, vagy akár a vidéki dolgozóké. Belőlük kerültek ki általában a csoportvezetők, előmunkások, altisztek, irodisták, szakmunkások. A középiskolákba is e munkásrétegből kerültek be többen tanulni.

A telepen kívüli munkásság csaknem azonos elbírálás alá esett a környező községekből kikerült dolgozókkal. Ők kapták általában a nehezebb munkahelyeket, ők dolgoztak elsősorban a szerárugyár részlegében, a sodronyüzemben, az öntödék nehéz munkahelyén. A távolabbi falvakban élő nagylóci, rimóci munkásokat a legnehezebb munkahelyekre a vagonrakodáshoz, a térmunkákra osztották be. A vidékről bekerült munkásokat próbára tették, olyan üzemágba helyezték őket, ahol több hónapon át, esetleg évekig kellett bizonyítaniuk, hogy megérdemelték a bizalmat.

A lakótelepek

A gyár üzemi épületeivel egy időben indult meg a munkások majdani lakótelepének tervezése és építése.
A rimai városrész a Salgótarján legjobban kiépített és teljesen zárt területe volt. A sorompón túli felírás is ezt hirdette: „Magánút, a kocsi közlekedés tilos!” S ha a vállalat vezetői úgy látták jónak, elzárták az idegen kocsik elől a bejárást.

A községtől elválasztó sorompó után, a gyártelepre vezető út mentén húzták fel az első épületek falait, melyek természetesen az irányítás céljait szolgálták. A gyártól kiindulva az út baloldalán volt az üzemvezetőség irodája (1869), akol a hutamester, a számvevőség és a pénztár kapott helyet. A gyár közvetlen műszaki irányítását a hutamester végezte, (később gondnok lett a neve, majd 1900 után gyárigazgató), aki a termelésért volt felelős elsősorban, de végül is az egész gazdasági irányítást neki kellett végeznie. A gyári lejárattól jobbra emelkedő emeletes épület földszintjén volt a vállalati vezérigazgatóság (vezérigazgató, műszaki igazgató, titkárság, adminisztráció, gyárvezető és a vállalati ügyészség), az emeleten a vezérigazgató lakott. Ez az épület is 1869-ben épült. A dokumentumok szerint a lakótelep terveit nagyrészt Schweitzer Zsigmond mérnök készítette 1869-ben. A megvalósítás során a vezérigazgatósági épülettel szemben, az út túloldalán épült a tisztviselők részére egy emeletes épület, amelyben 4 családot helyeztek el.

Már 1869-70-ben megépülte községből a gyárhoz vezető út két oldalán, a gyári köznyelv szerint “Fasornak” mondott részen a néhány, kis padlásszobácskákkal ellátott – 6 lakóépület. A munkáslakások a gyártól távolabb, az útvonal két oldalán épültek meg egyemeletes kivitelben. Egy házban 8 család kapott otthont. 1875-ben baloldalon még csak 7 és 5 épület, jobboldalt 7 terv szerinti és 4 ettől eltérő épület valósult meg. Az épületek alapja, lábazata gyenge minőségű homokkő volt (ez lett végül a legfőbb oka az 1931-es felújításoknak). A házak oldalfalai téglából készültek, a tetőzet fagerendás, kátrányos papírlemez borítású volt. Ezt később fokozatosan cserélték át nádasdi lemezborítóra. Az ablakok meglehetősen kicsik, külső oldaluk kifelé nyíló volt. A vízvezeték nem épült ki, csatornázásként az útmenti árok szerepelt. Az épületek mögött emelt faépítmények szolgáltak wc gyanánt.

A lakótelepet az 1920-as években további egy és kétemeletes, az akkori kornak megfelelő, modern lakóházakkal bővítették a gyári fasoron, valamint a gyár mögötti un. Liptay-soron. 140 új lakással bővült a telep, s a 673 lakás legnagyobb része kétszoba-konyhából állott. Az út két oldalát repkénnyel futtatott – az akkori időben már korszerűnek ítélt – bérházak szegélyezték. A telep elé modern templomot építettek a munkásság anyagi hozzájárulásával. A lakások 9,46 százalékában tisztviselők, tanítók, művezetők, altisztek, 67,17 százalékában munkások, míg 25,17 százalékában nyugdíjasok és özvegyek laktak. A kolonizált munkásság lakbére igen alacsony volt, és elismerési díj fejében havi 2 pengőt fizettek csupán. A világítást ingyen szolgáltatták részükre, és egy mázsa szenet is 20 fillérért kaptak. Az itt lakó munkásság gyermekei részére játszóteret, parkot létesítettek.

Következő telepépítkezés 1874-75-ben volt, a Kaszinó sor, a Kemence sor néven ismert, mai Salgó utat övező egyszintes házak megépítésével. Aztán jelentős lakásépítés 1875-8o között indult, amikor a központi irodától nagy ívben a Pécskő irányába kanyargó un. “gyármögötti” teleprész jött létra, s itt 1895, 1896-ban tovább folytatódott a bővülés.

Az 1880-1900-as évek voltak a telepépítés legmozgalmasabb évei: “Amerika” létesítésére 1880-82-ben került sor, amikor a Kaszinó sor fölött a Kucord oldalába telepítették nevezetes teleprészünket, ekkor készültek el a Kaszinó-sor tisztviselő és munkásházai. Századforduló után csak kevés lakás épült. A lakáshoz jutás, ezzel együtt a gyárhoz való kötödés érdekében kedvező feltételekkel és szövetkezeti jelleggel családi házakat építettek a Jónásch-telepen 1907-ben.

Az elsősorban háborús okokból, barakk-szerű, később lakásokká átalakított, “nagykémény mögötti” területen néhány épület emeltetett 1915-ben.

Ezekkel az intézkedésekkel folyamatos volt a gyár mindenkori munkaerő ellátása, melyeket a 40-50 km-es körzetből bejáró vidéki dolgozók egészítették ki. A bejárók egy részének barakklakásokat építettek, lakóik (150-200 fő) hetenként vagy havonta jártak csak haza falujukba .

A világítás petróleummal történt, a vízellátást épített kutak (kerekes, csavaros), illetve közvetlen csurgó szolgáltatta. A lakások fűtése a konyhában beépített tűzhelyekkel, a szobákban vaskályhákkal történt. A lakóházak mellett, lakásonként kisebb-nagyobb kertrészt és baromfiólakat is kialakítottak.

A vízellátást a felszíni források elégtelen vízhozama gyakran nehezítette. A gyári termeléshez ezért a salgói bányavizet a múlt század végén a fogasléces pálya mellett nyitott facsatornákban vezették be a gyárba. A vízveszteség megszüntetésé érdekében később öntöttvas csöveket helyeztek el. A gyár telepítésekor harmadrangú kérdésként kezelt ipari víz hiánya sok gondot okozott, gyakran akadályozta a folyamatos termelést.

A lakótelep és a gyár üzemeinek ivóvíz ellátását 1924-ben oldották meg az egészségügyi követelményeknek megfelelően. A gyártól északra kb. 4 km távolságra lévő Ponyi-puszta térségéből felszíni források foglalkozásával csőrendszerrel vezették be a vizet a lakótelepre és a gyártelepre. Eddig a telep lakói nyitott kutakat használtak.

A gyár létszámának alakulása 1914-ig bezárólag:

1880          680 fő

1890       1020 fő

1895        1460 fő

1905        1600 fő

1910        1900 fő

1914         2100 fő

“Amerika”

A telepi köznyelv elsősorban a felső részt értette ez elnevezésen. Ha erről a teleprészről esett szó, általában a Felső-tátra sorra, Felső-Amerikára gondoltak. Ebben közrejátozott az a körülmény is, hogy a felső sorban lakók jobban érezték magukat “amerikaiaknak”, mint a lejjebbi sorban élők. Érdekes, amolyan “elkülönítő” teleppolitika érvényesült az itteni lakásosztásoknál. Már a felépíités utáni évtized végére, ezután még inkább, akként rétegződött e teleprész lakossága, hogy a felsősori, egyszerűbb, szegényesebb lakásokba zömmel fiatalabb, segédmunkásként, esetleg egyszerűbb betanított munkásként foglalkoztatottak költözhettek be, az alsó sorok lakásait érdemesebbnek tartott, szakmával bíró, fontosabb üzemi feladatokat ellátó dolgozók kaphatták. Az Alsó-tátra soron alig lehetett találni szakma nélküli, vagy nem hosszabb idő óta itt dolgozó lakost találni. Sőt – az első világháború után már olyan is előfordult; hogy néhány “kinevezett”, /: “altisztnek” mondott felvigyázói, mesteri besorolású :/ dolgozó is kapott itt lakást, legtöbbször célszerűen átalakított, két lakásból eggyé átalakított otthont.

A név eredetével kapcsolatban két változat is tartja magát.

Elsőbbet a gyár elad tanítójánaka Nyitra-megyei Porázik Györgynek idekerülésével hozzák összefüggésbe. Állitólag a jeles fiatalember, -aki végül is csaknem hatvan évig működött az iskolánál, s ebből pár év hiján valamennyit igazgatóként,- eredetileg Békés megyébe kivárt pályázni állami tanítói állásba. amiikor olvasta a salgótarjáni gyár pályázati felhivását, tanácsért volt iskolája igazgatójához fordult, akitől -állítólag- olyan választ kapott, hogy feltétlenül Salgótarjánba jelentkezzen, mert itt “Amerika” van!

Az még ugyan elfogadhatónak látszik, hogy a jószemü professzor az ipari fejlődés lehetöségeit helyesen ítélte meg, de…de Amerika, -a polgárháborún még alig túl,- akkor aligha rendelkezett a világhírt jelentő szállóigével, melynek kialakulása inkább közvetlen a századforduló előtti évekre, még inkább azt követőkre eshetett. A mi “Amerikánk” felépítése pedig ekkor már megtörtént, Porázik tanító úr pedig már javában oktatta a telepi nebulókat.

Sokkal több valószínűséget, hogy ne mondjam realitást tartalmaz az a kis történet, amelyet egy, hosszu éveket amerikai lakosként eltöltött, jól ismert nyugdíjas barátom mondott el nekem, s amit még néhány környéki lakos is megerősített.

Ennek megértéséhez kissé el kell kanyarodnom a RIMA mindvégig követett bérelszámolási gyakorlatához. Eszerint a vállalat munkásfizetéseknél nem a naptári hónapok alapján számolt, hanem a hónapok heteit figyelembe véve, négy ill. öt hétből álló hónapokat állapitott meg. A hónap utolsó hetének ultimóján fizette ki az előző tél hónap, -tehát első két hét,- keresetét, majd a következő hónap közepén, kettő, illetve három hét végeztével az előző hónap további részének keresményét. Így egy-egy hónapban előfordulhatott, miszerint a megelőző kifizetést három heti várakozás is kísérhette. Természetesen ilyen alkalommal az előző időszak bérösszegénél valamivel nagyobb keresmény került a borítékba.

Éppen egy ilyen “három hetes” fizetési napón esett. meg “Felső-Amerikában”, az udvaron kedélyesen beszélgető háziasszonyok körében, a névadó  “sztori”.

Történelmünkben jólismert, hogy az 1889-1910-es évek között, mint József Attila írta, “…kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk.” Siettek, tolongtak az új világba nemcsak magyarok, de többszázezres tömegben szlovákok, romának, németek is. A ki – vándorlók háromnegyede a mezőgazdasági népességből, fő – leg a szegényparasztok közül került ki. Munkások, nap – számosok, városi dolgozók a történelmi adatok szerint, az összlétszámnak csak mintegy ötödét tették ki. A kivándorlás döntő oka a lappangó munkanélküliség, az alacsony életszinvonal, szélsőséges birtokmegoszlás, a szegénypa rasztság, a falusi tömegek nyomora volt századforduló zuhanó életszínvonala, majd a nagyfokú iparosítás munkaerő-felszívó hatása, valóságos új népvándorlást indított el, ami rendkívüli mértékben éreztette hatását országon belül is. Szülöhelyükről, megyéjükből tömegesen távoztak az őslakósok. Bizonyíthatd, hogy 188o-ban 3.5 millió körül volt azok száma, akik elhagyták szülőhelyüket és az ország más részén telepedtek le. Amikor pedig a gyorsan végbement iparosítás talitődöttségével a további belső elvándorlás már lehetetlenné vált, a szükölködők, a legnincstelenebbek kénytelenek voltak utjukat messze idegen felé venni.

Ezekben az „esztendőkben a gyártelepről nem sok eltávozó akadt, és teltünő, hogy amerikai lakók közül senki nem távozott. Akik nekivágtak az utnak, leginkább nőtlen, fiatalemberek voltak, s dicsére – tükre legyen mondva, nagyon hosszu időn át tartották a kapcsolatot az otthonmaratottakkal. Blaskó, Hlinka, Rácskos és még néhány fiatalabb telepi hagyta el a községet és ragaszkodásukra jellemző pl. Hlinka hozzáállása: minden évben küldött két dollárt a szegénysorsu elemi iskolások karácsonyi megajándékozására.

A telepen lakó több, szlovák földről ideszármazott családok egyik-másikában az otthon maradtakból néhányan kivándorolni készültek s eme tervükhöz csatlakozásra szólították az itt lakó rokonságot is. Egyik ilyen agitálásra került család a “Cseszni” néniék kis családja volt. /:Vigyázat: csak így ejtették a Breznóbányáról ideszármazott família nevét, mert a felvételi jegyzőkönyvben 1896. márc. 16-i kelettel az áll, hogy az 1857-es születésű Stastny András, kötőként felvétetett. Rokonsága a Felvidéken, sovány kis földecskéjén valószinűleg igen szűkösen éldegélhetett. Mint annyian mások, ők is le-lejártak nyaranta az alföldre aratási és más földmivesi munkákra -de mindez annyit nem hozhatott- hogy a család egész évi megélhetését biztositott lehessen. Legfőképp ez érlelhette meg a kiterjedt rokonságban, miként az országban nagyon sokfelé, a kivándorlási szándékot. Az útrakelt családok iparkodtak minél nagyobb számban együttmaradva keresni új hazájukat, egymást biztatva, hívogatva az áthajózásra. Stastny néniék  rokonsága is minden bizonnyal levélben, üzenettel, de talán személyes agitációval is igyekezett meggyőzni tarjáni rokonságát, hogy együttesen vágjanak neki a nagy lehetőségekkel kecsegtető amerikai utnak. Informátorom szerint -ő ezt pontosan így hallotta édesanyjától,-Stastny bácsi már-már hajlott volna a dolgokra, de a néni erősen ellenállt.

És most a névadás történetéről. Az amerikai asszonyok udvari trécselései során gyakorta került szóba a kivándorlás, bizonyára meg is vitatták pro- és kontra, ezt a kérdést. És Stastny néniék esetében a maradást eldöntő határozást, egy öthetes hónap un. “hosszu” fizetés napján kézhezvett fizetési boríték hozta meg. A késő délutáni, fizetési napon, az udvari tere-f erét a munkából hazatérő férjek megjelenése

szakította tálba, ezuttal az asszonyok örömére, hiszen a kabátzsebben ott lapult, ezúttal a szokásosnál valamivel vastagabb boríték. Amikor Stastny bácsi átadta kardos oldalbordájának a már nagyon várt járandóságot, a néni azonnal befordult a konyhába, de csak azért, hogy pár pillanat mulva már ismét kipenderüljön az udvarra, ahol még egynéhány asszony és férj beszélgetett. Miközben a boritékban talált százkoronás bankót lobogtatta, emigyen közölte a családnak most már végleges döntését:

“Ide figyeljétegl Nízzétegl Mineg neküng meni Amerikába!? Neküng itt megvan Amerikai!”

Vélhetően a szomszédok között másnak is lehetett a kivándorlással kacérkodó rokona, ismerőse, feltehető, hogy Stastny néni kijelentése valami kis hatással -persze ne hagyjuk ki a fizetési boríték tartalmát sem-, lehetett a későbbi elhatározásokra.

Az esetnek híre ment telepszerte,  a közeli házakban erről már másnap tudott a szomszédság, holtbiztosra vehető. Száz évvel ezelőtti, zárt és szorosan fejlődött gyári telepen nagyon gyorsan és erős ráhatással jelentek meg az efféle esetek. A kis történettel kapcsolatban is biztosra vehetjük, hogy hamarosan nemcsak a telepen, de a gyárban is szóbeszéddé alakult Stastny néniék döntése és keresztelői kijelentése.

A megrenditő  kivándorlási hullámot kiváltó gazdasági okok méreteiben nagyon picinyke vonzattal járt Stastny néni kinyilatkoztatása, de bizonyos, hogy évtizedekig, -s azt sem tartom kizártnak, hogy most “Amerika” lebontása után, az újjáépülő teleprészen továbbra is megmarad ez a név,- élettel teli maradt, olyannyira, hogy sok emberöltő után is ilyenféleképpen magyarázták a névadást.

Volt főmérnökünk, Lizsnyánszky Antal, rajztanárnő leánya mondta el nekem, hogy még főiskolás korában édesapjával az Amerika fölötti tájon sétálgatva, úgy hallotta a tájékoztatást, miszerint a századforduló körül azok a fiatal, főleg messziről idejött szegény családok, akik itt lakáshoz jutottak, azt emlegették, nekik ez “Amerikát” jelent. Márpedig a szegény szlovákság helyzetét ismerve, életkörülményeikről hallva, kijelentésüket valósnak fogadhatjuk el.

Lehet, hogy az ide csak messziről tekintő a speciális gyári társadalmat, szokásokat kevéssé ismerőknek a történet kissé bizarrnak tünhet. Jómagam és nagyon sok törzsökös gyári mindig valósnak, szinte magától értetődőnek vették a különleges helyes fekvő, különleges teleprése elnevezésének ilyen különleges módon történt megszületését.

Jól emlékszem, – e ezt néhány volt amerikai lakó, köztük egy nyugdíjas, jól ismert barátom is megerősíti,- az 1930-as évek elején a telep házai között járkált, kéregetett egy, már jóval . hatvanon fölüli cigányasszony, közismert Mari nevű. Ugyancsak ömlött belőle a szó. Néha-néha kisebb házkörüli munkák végzésére is vállalkozott, miközben apró részleteket  is mesélt élete történetéből. Gyermekkorát ismertetve, emlegette, hogy kisleánykaként, az amerikai építkezéseken dolgozó rokonsága, ismerősi részére ő hordta az ivóvizet, alkalmakként ennivalófélét is, mert a Kucord domborulat tetején, a lakásépítkezéshez a piros téglát gyártották a füstösképüek.

A vállalat ugyanis a szükséges téglát ott helyben gyártatta, megtakarítani óhajtván a fuvar. és egyéb költségeket. /:Ilyen megoldással épültek a Jónás-telepi házak és a mai Marx-Engels út épületei is.: / A környéken mészégető kemencék is létesültek, mint korabeli rajzok, tényképek erről tanúskodnak.

Említettem volt, hogy “Amerika” alsó házsoraiban szoba-konyha-éléskamra beosztású lakások épültek, míg a felsősoron kezdetben csak egy szoba és ebből nyíló piciny éléskamra méretű otthonok voltak. Az itt lakók hamarosan meglelték a bővítés lehetőségét; a lefaragott, meredek hegyoldalba kis, belül kitéglázott konyha-szertű helyiséget alakitottak ki. A huszas évek elején a gyárvezetés kis konyákból álló épületsort ragasztott az egyszobás lakásokhoz úgy, hogy keskeny udvaron át lehetett a helyiségekben bejutni. Az épületsorok mindkét végén furott, kerekes kutak álltak rendelkezésre úgy az épitkezéshez, miatt az elkészült épületekben lakók ellátására. Megemlítem, hogy a vállalat a huszas évek közepén az egész telepen áttért a vezetékes ivóvizellátásra, de csak a tisztviselői és közösségi épületekbe volt bevezetve a víz, a telep munkáslakásaiba nem. Itt az udvarokon létesített, nyomós kutak adták a vizet. “Ameriká”-ban, mint a telepen általában, wc-ként fából épített bódészerüség szolgált.

Igen nagy probléma volt a tüzelö házhoz szállitása a meredek utakon. A gyár némi tüzelöjuttatást biztosított filléres áron és a kiszállítást is elvégeztette tettá bérelt fuvarokkal. A teleprész felső  sorá-ra a lovaskocsik rakományaikat a Somsályil úton rendkivül nehéz körülmények között tudták csak felvontatni. Már a Kaszinó sorról az Alsó-Amerikába való feljutás is nagyon igénybe vette az igevonó állatokat, még inkább lenen egy rendkivül éles és jókora emelkedésü kanyar abszolválása jelentett problémát. A vállakozók kocsisai ugyancsak csavargatták fejüket, amikor a szénkiadást intéző segédtiszt Amerikába szóló fuvart irt ki részükre. Az első házsorokhoz legcélszerűbb volt, ha a kocsik a Géza utcán kapaszkodtak fel, s itt erősen D-nek fordulva sokkal könnyebben érhették el a cimzetteket.         A lakásokhoz különböző mellékhelyiségek tartoztak; kis kamrák, baromfi  ólak, széntárolásához ládák. Az első években természetes volt, ki mint tudott, ugy segített magás: maga telepített ólakat, eszkábált össze kamra-féle lehetőséget, sőt -és ez vég hosszú-hosszú éveken át tartott,- a domb tetején, sövénykerítéssel lezárt kis konyhakertet is kialakított. A századforduló, majd a Tanácsköztársaság után még inkább a vállalat is bekapcsolódott a “kiegészítő” háztáji alkalmatosságok létesitésébe és lassanként azok javitási munkálatait is biztositotta, a ha huzakodva is, a lakók idevonatkozó kéréseit, csak-csak teljesítette.

A Salgótarjáni Acélgyár munkásállománya is megérezte a háborús felkészülést, majd a közelgő frontot. A nap-nap mellett ismétlődő légoltalmi riadók, a hiányos élelemellátás rányomta bélyegét munkateljesítményükre is.

Ezen időszak létszámalakulása:

1940    2460 fő

1944    2680 fő

1945    1553 fő

1946    2256 fő

A nagy katonai bevonulások, az elvonulási parancsra távozók miatt elnéptelenedett a gyár és a lakótelep. A termeléstől zajos üzem néma lett, melyre példa még nem volt a gyár alapításától. A gyárban 1944 decemberében, majd 1945 január első napjaiban mintegy 300 fő kezdett hozzá a helyreállítási munkákhoz.

Az év folyamán folyamatosan jöttek vissza az üzemek dolgozói, láttak hozzá a termeléshez, és az év végére már mintegy 1500 főre emelkedett a gyári létszám. A gyári termelő munka mellett 300 főt adott át a vezetőség rövidebb időre vasútépítési munkára. A munkafegyelem megszilárdítását számos szociális juttatás feltételhez kötésével is gyorsították.

One thought on “Acélgyári történelem IV.

  1. Én gyermekkoromban többször jártam Zagyvai rakodón, és Jónás telepen. A nagymamám testvérét és rokonait látogattuk meg. Nagyon kedves emlékek ezek számomra, bár Somoskőn születtem, és Eresztvényben is élt a családom, de nagyon szeretem Salgótarjánt is, mert számtalan kedves és csodálatos élményt éltem itt meg a nyaralások idején.
    A fent leírtak nagyon érdekes információk, és valóban akik itt éltek, nagyon szerették az egyszerű, mégis takaros kis otthonukat, a szépen gondozott kis virágos kertjüket, és nem utolsó sorban a GYÁRAT ami munkát adott nekik. Igen úgy is érezhették, hogy ott volt Amerika…. Köszönöm!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.