Csohány Kálmán

Shah Gabriella – Csohány Kálmán művészete

2001-ben nyílt meg Pásztón a múzeum legújabb kiállítóhelyeként  a Csohány Kálmán Galéria, mely a kétszeres Munkácsy-díjas grafikus, érdemes művész alkotói munkásságát mutatja be. Az 1870-es években épült műemléki épületben helyet kapott galéria két teremében állandó kiállításként Csohány Kálmán (1. kép) teljes életművéből válogatott rézkarcok, litográfiák, egyedi rajzok, akvarellek, kerámiák, azaz mintegy 150 műremek látható. A harmadik teremben időszaki kiállítások formájában mutatjuk be folyamatosan azt a hatalmas életművet, mely Csohány Kálmán viszonylag rövid alkotói periódusából maradt.

Ebben az összefoglaló tanulmányban Csohány Kálmán művészetének pásztói vonatkozású alkotásait helyezem a középpontba.

Csohány Kálmán 1925. január 31-én született Pásztón. Már gyermekkorában kedvvel rajzolgatott. Négyéves korára egy interjúban így emlékezett vissza. „Egyszer anyám elvitt a piacra, s látok egy gyönyörű szép bolgár kertészt, akkora bajusszal. Drága anyám hiába ráncigált tovább, két lábbal letáboroztam. Szétfeszítettem a lábamat, mert ezt az embert akartam nézegetni. S amint hazaértünk, le is rajzoltam. – Nagyanya!- kérleltem – tessék hozni nekem ceruzát, meg radírt! Se apámnak, se anyámnak nem mertem szólni, de nagyanyámhoz bizalommal voltam, ő volt mindig az én közvetítőm. S rajzoltam, de csak magamnak.”

Az elemi iskolát Pásztón végezte, abban a műemléki épületben, amely ma galériaként funkcionál. 1931-34 között itt kisdiákoskodott, itt tanult meg olvasni, írni, számolni. A salgótarjáni Kereskedelmi Szakközépiskolát 1944-ben fejezte be. Érettségi után, hogy ne vigyék be katonának apja Erdélybe, Csíkszentmártonba, a Cseresznyés fűrésztelepre küldte. 1944-45-ben fakitermelésen dolgozott a csíki havasokban. 1946-ban hazatért, ám édesanyja és a drága nagyanyja meghaltak, édesapja hadifogságba esett. Gizella nevű húgát egyedül találta otthon, így ő lett a családfenntartó: vasúti pályamunkásnak állt Pásztón, majd 1946-47-ben szénbányásznak Nagybátonyban. Édesapja időközben hazatért, majd újranősült. A mostohamamát a gyermekek nem tudták elfogadni, így mindketten elhagyták a szülői házat. Gizella ápolónőként dolgozott Budapesten, Kálmánt pedig 1947-ben felvették a Szabó Dezső Népi Kollégiumba és a Képzőművészeti Főiskolára.

Csohány Kálmán már induláskor elkötelezte magát az illusztrációval. Még főiskolás volt, amikor megjelentek első illusztrációi, melyek meglepően érett kifejezésbeli sajátosságokról tesznek tanúbizonyságot. Diplomamunkájául Móricz Zsigmond Rózsa Sándorához készített tíz illusztrációt.   A bírálati ülésén a bizottság egyöntetű véleményében rámutatott Csohány művészi érettségére, kimagasló illusztrációs készségére.

Csohány számos megbízást kapott a Móra Ferenc Könyvkiadótól, s más könyvkiadóktól, de sokat rajzolt a maga kedvére is. Papírra vetette irodalmi élményeit, készített illusztrációkat magyar, román és bolgár népballadákhoz is. Így készültek szabadon a meseillusztrációk is, a rajzok Anatole France Thais-ához, Weöres Sándor, Áprily Lajos, Radnóti Miklós, Csokonai Vitéz Mihály verseihez, cigánydalokhoz és szabad gondolataihoz, érzelmeihez vagy egy saját verséhez A sárkány és a fiúhoz készült illusztrációi.

1952-ben a főiskola elvégzése után Csohány Kálmán megnősült és feleségével Budapesten telepedtek le. Pásztótól sohasem szakadt el igazából, bár életének és pályájának színhelye Budapest lett. Grafikai költészetének  jelentős része a Mátra és a Cserhát övezte vidékhez kapcsolódik, a pásztóiakhoz, az ismerős arcokhoz. Művei megelevenítik Pásztó népszokásait, felidézik a pásztói hangulatot, a pásztói emlékeket.

Önéletírásában így írt: „Én az embereket szeretném megközelíteni. Életüket, érzelmi világukat szeretném a magam eszközeivel ábrázolni. Ehhez a gyermekkorom szolgál segítségül. Szűkebb hazám embereit ismerem jól, de úgy érzem, hogy az ő örömük vagy bánatuk papírra vetésével egyetemes emberi magatartást közelítek meg. Ez a legfőbb célja és értelme munkáimnak.”

A szülőföld, Pásztó Csohány művészetében

Csohány pásztói vonatkozású műveiben az érzelmi élmények magukba sűrítik a genus locinak, a hely szellemének igézetét. Mégis húsz év tellett bele, míg nekifogott, hogy felidézze gyermek-, és ifjúkorának emlékeit, a „Falum eltűnt figurái” című rajzsorozatában. Vajon véletlen lehet-e, hogy Miknyánszky bácsi (2. kép) hosszú pipájának füstgomolyából éppen egy mikszáthi figurát hív elő emlékezetünk. Annyi bizonyos, hogy e nagy elbeszélő ízes humorából is felcsillan valami Csohány derűjében, főként abban, ahogyan szülőfalujának, Pásztónak típusait jellemzi. „Felnőtt korának távlatából abban a szerepben mutatja őket, ahogyan ők önmagukat szerették látni – vagyis életük ünnepies változatában. Így látjuk Harkabusz apáturat (3. kép)  áldásosztó  papi vonulásban s nem feddést osztogatón, mi napi szokása volt; a tűzoltó-parancsnokot vasárnapi teljes pompájában, nem pedig pékként, tanult mestersége szerint; a borbélymestert karmesteri vezénylő pózban” (Supka Magdolna)

Az egykori falu figurái (Ismerős arcok), akiket a művész emlékezése holtukból is élővé varázsol, az ünnepekhez fűződő népszokások, (Pásztói népszokások), dalok, babonák, legendák, és a tréfacsinálás képei viszik be Pásztót a művészet történetébe. Ez az akkor még falu, s ennek népe és élete jelentette Csohány számára az oltalmazó és befogadó emlékkört, a fészket, ahová mindig vissza lehetett térni, s amelynek földjét választotta életútja végén is, ahol sírra lelt. Kívánsága szerint fekszik Pásztón a Szentlélek temetőben, amely megannyi alkotásán szerepel.

Pásztói népszokások című rézkarcsorozatában Csohány a népi kultúra soha le nem írt, szájról szájra hagyományozott legendáit, a nép körében élő szokásait ismerteti meg velünk. A sorozat első lapja a Tollfosztás láncos, kormos figurákkal (4. kép). A közelmúltig élt Pásztón a szokás, hogy Miklós napján a legények, sőt a nős férfiak bekormozott arccal, kifordított bundában láncot csörgetve ijesztgették a gyerekeket és a nagyobb lányokat. A Láncos Miklósnak nevezett alakoskodók felkeresték a tollfosztókat, bementek a házakba, a derekukon láncot csörgettek, a kezükben seprűt vittek. Csohány rézkarcán a Miklós-járásban két alakoskodó vesz részt. Mindkettejük arca korommal kent, kezükben a Szent Miklós figura, amely láncot tart.

A második lap a Fosztonká-t (5. kép) idézi fel. Téli estéken összeült a falu népe a szomszédokkal és fosztották a tollat. A lányos családnál ezeket összegyűjtötték, dunyhát, párnát készítettek belőle. A foszotonkát a fiatalság összeszedte valamilyen edénybe vagy kosárba és azzal járták az utcákat. Ahol haragudtak a háziakra, ott azt az ajtó elé szórták, hogy jól beletapossanak, ahol tisztelték az ottlakókat, csak az ablak elé.

A népszokások harmadik lapján József napi köszöntőt (6. kép) láthatunk. Egy házból kilépő férfi előtt három gyermek áll, akik József napot jöttek köszönteni. Szent Józsefnek a názáreti ácsnak, Mária jegyesének, a gyermek Jézus nevelőapjának tisztelete a XVII. században honosodik meg a Habsburgoknál. I. Lipót kései fiúgyermekének megszületésénél József járt közbe, ezért választotta a trónörökös névadó patrónusának. Ezzel a huszadik század közepéig virágzó névdivatot teremtett Közép-Európában. A József keresztnév először az arisztokráciában, majd a nép körében terjedt el. Eleinte a katolikusok keresztelték gyermekeiket Józsefre. Lipót Szent József oltalmába ajánlotta egész birodalmát és a Habsburg-ház patrónusává választotta 1675-ben. IX. Pius pápa pápasága egyik válságos időszakában az egyház védőszentjévé nyilvánította (1870). A hívek március hónapot Józsefnek szentelték. Egyebek között a jó halál, a házasság és a család, az  árvák, a famunkások: ácsok, asztalosok, koporsókészítők, favágók, majd a munkásság védőszentje. Amikor az országgyűlés elfogadta a polgári házasság törvényét, s nem volt kötelező az egyházi kötés, különösen megszaporodott a József név az országban. Népünk az ő családot őrző erejével próbált védekezni a család szétzüllése ellen.

További lapon a Bockúti búcsút (7. kép) örökíti meg. Máig élő hagyomány Pásztón, hogy május 6-án Szent János Olajbafőzésének napján körmenetet tartanak. Ennek a búcsúnak a hagyománya a középkorig nyúlik vissza, amikor bűnbánati körmenetet vezettek ide. Később a XVIII. században a jégverés ellen kérték az égieket a szőlők védelmére. Az 1918-as filoxéra vész után, amely kipusztította a szőlőket, a szőlők helyére búzát ültettek és körmenetek alkalmával búzaszentelést tartottak és bő termésért imádkoztak. A szentek ereklyéit is körbehordozták a határban. Rendszerint a keresztútnál, a határkeresztnél megszentelt búzavetésből mindenki tépett: a férfiak a kalapjuk mellé tűzték a zsenge szálakat a nők pedig az imádságos könyvükbe. A pap a kerek határ kellős közepén a négy égtáj felé szentelte meg a búzát.

Lőrinc napkor (8. kép) Férfiak csoportja halad a Szent Lőrincről elnevezett pásztói plébániatemplom felől. A kép előterében dinnyék láthatók. Szent Lőrinc II. Sixtus pápa diakónusa volt. Legendája szerint a pápa halála után az egyház kincseit rajta követelték. Tűzhalálra ítélték, elevenen sütötték meg 258-ban. Számos helyen azt tartják, hogy Lőrinc nap után nem jó a dinnye, mert Lőrinc „belepisil”.

Kisasszony nap I-II. (9-10. kép): Csohány e két grafikáján a Pásztó közelében fekvő Mátraverebély – Szentkút legendáját meséli el, ahová búcsús meneteket tartottak szeptember 12-én. Azt a pillanatot ragadja meg, amikor I. László király lovával egy sziklára ugrat, s patkójának nyomából víz ered. A hagyomány szerint Szent László királyunk itt a kunokkal állott szemben. A szent király buzgó ima után szokásos csatakiáltással – Jézus, Mária segíts! – megsarkantyúzta lovát és az első patkónyomból friss forrásvíz tört elő. Ezt a forrást még ma is Szent László forrásnak nevezik. Az első csoda idejét nem jegyezte fel a krónika, de a történetet akképpen mesélik, hogy itt legeltette állatait egy mátraverebélyi csordás a néma fiával. A fiú nagyon szomjazott, vizet keresett. Közben pedig megjelent neki Szűz Mária, aki egy forrásra mutatott. A fiú ivott a vízből és nyomban atyja után kiáltott. A nép azóta is gyógyító erőt tulajdonít a víznek, s 1200 körül már búcsújáróhellyé vált  a forrás környéke. Az itt emelt templom 1970-ben basilica minor rangot kapott.

Bakfazék című tusrajza (11. kép) szintén egy pásztói szokást ábrázol. Farsang hetében a fiúk elindulnak a lányos házhoz, egy rossz fazékkal a kezükben, melybe mindenféle kacatot, tollat, üvegdarabot, cserepet raknak, és este bedobják a lányos ház udvarába.

Hazafelé (12. kép) című grafikai lap két férfit ábrázol, amint egy botkerítés előtt mennek. Csohány keze alatt ez a mindennapi jelenet mély művészi élmény forrásává válik. A kompozíciós elemeket keresettség nélkül alkalmazza, és szinte észrevétlenül hangsúlyozza ki velük mondanivalóját. Képkivágásnak tűnik az egész, pedig a legrafináltabb képépítési elvek szerint fogalmaz. Az elhagyás és sűrítés során a legapróbb dolgoknak is megnő a jelentőségük. Az alacsony botkerítés nemcsak a helyszínre utal, hanem lezárja a kép középterét. A vékony botok egymásmellettiségének gyors ritmusa jól kihangsúlyozza a figurák lassúbb és súlyosabb ütemű lépteit. A két ember vertikálisan majdnem kitölti a kép középterét, és azzal, hogy a kerítés fölé nőnek, alakjuk rendkívül monumentálissá válik. A monumentalitást hangsúlyozza még a sommázott előadásmód és az, hogy a néző felé eső figura sötétebb, optikailag is megnöveli az egymásmellettiségből következő tömbszerűséget. Az előteret a középtértől a talaj egyenetlenségét mutató két vonal lezárja, így a mozgástér rendkívül keskeny, és csak a haladás irányába mutat kiterjedést. Ezekkel az eszközökkel éri el Csohány, hogy a tenyérnyi lapon keresztül a néző a két ember hazafelé tartó útjában nemcsak egy esemény megfogalmazását látja, hanem mély, gondolatgazdag műalkotást. Hogy kik a rézkarc szereplői, parasztok, vagy bányászok, az lényegtelen. Súlyos, egyforma lépteiket a nehéz fizikai munka alakította ki, egy olyan munka, aminek ritmusa sorsot, életet, magatartást formál. Az, amit ők csinálnak, nem tűr semmiféle lazaságot, fölösleges mozdulatot, tempós, zárt mozgásaikkal, szívós módszerességükkel, energiájuk ökonomikus felhasználásával állandóan küzdve a legyőzés reménye, de a legyőzetés luxusa nélkül. Hősies küzdelem ez, mert elfogadva ezt a harcot nemesednek olyanná, ahogy Csohány megfogalmazza, monumentálisakká és egész emberi nemük képviselőivé.

Csohány egész életét és művészetét végigkísérte a halálfélelem, az élet és az elmúlás témája. Bár már gyermekkorától kezdve nap, mint nap találkozott az élet végességével édesapja asztalosműhelyében, ahol koporsókészítés jelentette a család megélhetését, s egy temetkezési vállalatuk is volt a főutcán, mégsem tudta feldolgozni soha közeli családtagjai és barátai elvesztését. A nagymama alakja Csohány megszámlálhatatlan rézkarcának főszereplője. Az Élet I. (13. kép) című lapon egy hatalmas virág sarjad, a halott asszony, a szeretett nagymama öléből; köldökzsinórként nő a virág, mely kapocs a két világ között. Az asszony teste félig sötét, félig fehér vagyis félig a földi, félig a szellemi világhoz tartozik. A belőle növő virág az élet folytatását, a keletkezés apoteózisát zengi.  Az Élet II. vagy a Felrepülő madarak, a Fészek (14. kép)   című lapokon a nagymama törékeny alakja bukkan fel ismét, aki holtában is tojást gyűjtöget a fészekből. A fészek a családi fészek melegére utal, amelyet a tojásból kikelő, felcseperedő madarak elhagynak, járni kényszerülnek a saját útjukat.

Ugyanilyen fájdalmas volt számára művészbarátainak sorozatos elvesztése, először Kondor Béla, majd Kohán György. Barátaim fája és Fekete virág című sorozatával tiszteleg barátai előtt. A tehetetlenség érzése hatja át műveit, főként a megdöbbentően szűkszavú Madár című kompozíciót, ahol a halál visszafordíthatatlan tényét ábrázolja és egyúttal utal Kohán egyik festményére, emléket állítva neki. Kohánról szól az Elhagyott szárnyak (15. kép) című műve az Ikarusz motívumnak és a fenyőnek mint a halál fájának képszerű összekapcsolásával. Ugyancsak Kohán Györgyre emlékezik a Kép és kabát című rézkarcával. (16. kép)

Csohány Kálmán kerámiái

1957-től kerámiával is foglalkozott a hódmezővásárhelyi majolikagyárban. Grafikuskollégája, Kajári Gyula volt a gyár művészeti vezetője, aki az alapító nagy művészek, Tornyai János és Endre Béla szellemét képviselve lehetővé tette, hogy a városban tartózkodó kísérletező kedvű képzőművészek bejárhassanak a gyárba. Az volt a feltétel, hogy két műből egy a gyár tulajdonában marad.  Az első próbálgatásokból egy komoly korszak kezdődött Csohány számára. A mázalásra előkészített, szépen korongozott, kiégetett tálakból, vázákból lehetett választani és azt a saját elképzelése szerint mázalta. Így keltek életre a vázákon a lovak, halak, madarak, táncosok és minden más elvont gondolat. Aztán jöttek az előre gyártott lapok, amik a papírnál izgalmasabb alapot adtak. Eleinte azt mondta, hogy a kerámia számára kiegészítő „sportág”, de pár év múlva már komoly megbízásokat kapott és teljesített s évenként két-három hónapot dolgozott Hódmezővásárhelyen. Kerámiáihoz is alkalmazta azt a motívumkincset, amelyek grafikáiban foglalkoztatták. Az ország számos városában és falujában készített intézmények, üzemek falára kerámiát: a fóti gyermekváros egészségházának várótermébe, a budapesti Metropol Szálló gyorséttermébe, a szegedi szemklinika előcsarnokába, a deszki Csont TBC Intézet kórtermeibe, a kelebiai határátkelő fogadótermébe, a budapesti Chinoin Gyár óvodájába, a szekszárdi kórház éttermébe, a salgótarjáni Karancs Hotel bárjába, az ajkai művelődési házba, a Diósgyőri Kohászati Üzemek irodaházába. Az 1965-ben a soproni Fenyves Hotelbe készített majolikafal egy részét 1981-ben áthelyezték az Erdészeti Szakközépiskola Kollégiumába.

Nem volt ilyen szerencsés sorsú a pásztói kerámiafal. Pásztó mint volt járási székhely és kistérségi központ ÁFÉSZ áruházzal állt a vásárlók szolgálatában. Emeleti lépcsőfordulóját a Mátra-hegység domborulatainak vonalával és szimbolikus madarakkal Csohány Kálmán 17 m2-es kerámiafala díszítette. Az ÁFÉSZ megszűnése után az új tulajdonos az épület belső átalakítása során 1996-ban lerombolta az alkotást.

2006-ban ugyanilyen jellegű probléma állt fenn a salgótarjáni volt Karancs Szálló bárjában felállított kerámiafallal is. Itt azonban még időben érkezett a segítség: a Csohány Baráti Kör Pásztó Kultúrájáért Alapítvány számos lelkes segítővel, átszállítatta és felállította a pásztói Mikszáth Kálmán Gimnáziumba a még épen maradt kerámialapokat. A kerámiafal ma a gimnázium aulájának éke.

A mozaikfal bibliai témát, az Énekek énekét dolgozta fel, teljesen fedőmázas eljárással. (1

A Biblia egészen egyedülálló könyve az Énekek éneke, melynek jelentése a „legszebb ének”. Ez nem más, mint szerelmi és menyegzői dalok füzére. A dalok egy férfi és egy nő egymás iránti vonzalmát, heves vágyát, nagy szerelmét, végül a szerelem beteljesülését fejezi ki a keleti erotika káprázatos színeivel. A hat kisebb énekből álló dalfüzér főszereplője az egymás iránt epekedő, majd egymással egyesülő vőlegény (Salamon) és menyasszony (Szulamit), a násznép, a nyoszolyólányok, a vőlegény kísérete, a város népe és az éjjeli őrök. A menyasszony, aki számára kedvesének a szerelme édesebb a bornál, és szerelmének csókjára vágyik,  (Csókolj meg szád csókjával mert bornál jobb a szerelmed) a déli pihenés ideje alatt szeretne találkozni vőlegényével. Megtudakolván az útirányt, fel is keresi a nyáját legeltető szerelmét. A találkozó szerelmesek kölcsönösen dicsérik egymás kiválóságát. (Hajad mint a kecskék nyája). Később a vőlegény is meglátogatja menyasszonyát, majd a menyasszony ismét felkeresi a vőlegényt. Szerelmük egyre tüzesebb lesz, egymás iránti vágyuk egyre olthatatlanabbá válik. Csohány ezt a vonzalmat a vörös szín használatával emeli ki. A két szerelmes alakját vörösre festette.

A kerámiafal közepén a vőlegény keleti szokás szerint királyként, koronával a fején jelenik meg, katonának öltözött kíséretével, s megkezdődik a lakodalmi ünnepség, amelynek során az ifjú hosszú monológban magasztalja kedvese szépségét. Ezt Csohány úgy oldotta meg, hogy az éppen „beszélő”  figura kerámialapja mellé helyezte azt a kerámialapot, amelyen feltüntette azt, amit éppen a szereplő „mond”.

Ezután a jegyespár párbeszéde következik. A vőlegény pompás gyümölcsöket termő elzárt kertnek nevezi mátkáját, a menyasszony pedig felszólítja kedvesét, hogy vegye birtokába e kertet és élvezze gyümölcseit. A vőlegény azonban próbára teszi menyasszonyának szerelmét. Éjszaka zörget nála, majd eltűnik. A menyasszony keresésére indul és kéri Jeruzsálem lányait, hogy segítsenek neki a keresésben. Hogy könnyebben megtalálják, elmondja vőlegénye szépségét. A megtalált vőlegény, a szerelem próbáját kiállt menyasszony végre egymásé lehetnek. Ezzel a szerelem megpecsételődött, a jegyespár elválaszthatatlanul egymásé lett, mert mint a halál olyan erős a szerelem.

Az Énekek éneke a szerelem, mégpedig a beteljesült szerelem himnusza, amelynek hátterében népi lakodalmas szokások, esküvői szertartások elemei is meghúzódnak. Kiváló témát választott Csohány Kálmán a Karancs Szálló bárjának falára, amely fénykorában lakodalmak helyszíne is volt. E műnél is a rajz dominál: a különböző színeket zöld mázzal fogja össze és ez a máz dominál a kerámiamunkáiban.

A 60-as évekhez egy régi-új barátság is fűződik. Földijével, Gaál István filmrendezővel találtak egymásra.  Csohány Kálmán Gaál István bátyjának volt az osztálytársa Pásztón, ott egy cserkészcsapatban is voltak. Évek óta nem tudtak egymásról. Nagy öröm volt újra találkozniuk és, hogy mindketten ígéretes pályán voltak. Gaál István 1958-ban már nemzetközi elismerést kapott a „Pályamunkások” című kisfilmjéért. – Nemcsak a közös gyökerek kötötték őket össze, hanem a közös ízlésvilág, az igény a nagyfokú műveltségre mind a zenében, az irodalomban és a képzőművészetben. 1963. július 11-én fogadták el Gaál István „Sodrásban” című művének forgatókönyvét és megbízták a rendezésével. Még aznap írt egy levelet Csohány Kálmánnak, amelyben felkéri őt a filmben szereplő szobrász megszemélyesítésére. Sodrásban itthon és külföldön is kivívta a közönség és a elismerését kritika, a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját.

Gaál István filmjei Csohány Kálmánt is megihlették: litográfiát készített a Holt vidék és a Magasiskola című filmjéhez. (…kép) A képen riadt madarak a lélekharangból röppennek fel, s húznak messzire, tört arcú öregek tekintete már nem is követi őket, ők itt maradnak az elnéptelenedett faluban, amelynek végnapjait pergeti vissza e lap, Gaál filmjét is kísérve.

Csohány Kálmán érzékeny művészetének elismerésére kétszer kapott Munkácsy-díjat és kiérdemelte a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címet. 1975-től tanított a Képzőművészeti Szakközépiskolában. A Képző-és Iparművészeti Szövetség képzőművész alelnöke volt minden felelősségével és feladatával. Ha zsűribe hívták mindig elment, a bírálataival magas színvonalat képviselt, ugyanakkor erőt sugárzott a további munkához. Ha felkérték kiállításra, mindig tisztelettel eleget tett, gondosan felkészült és a nyitásokra elment. A látogatók érdeklődését felkeltette, a kiállítónak szárnyakat adott a további munkához.

Csohány mindenütt otthon volt ebben az országban. Kálmán bácsi volt az iskolában, Csohi a barátoknak és a szakmának. Volt témája a majolikagyárban és a piacon. Az országhatáron kívül, ahol egyszer megfordult, mindig visszahívták. Jó szóval barátokat szerzett, de nemcsak magának, hanem a hazai szellemnek is. Számos kiállítása volt idehaza és külföldön. A lugnanoi, tokiói, sao paoloi, ankarai, moszkvai, bukaresti, ljubljanai, berlini és koppenhágai nemzetközi grafikai biennálékon művei csakúgy részt vettek, mint egyéni és csoportok tárlatokon Ausztriában, Olaszországban, Bulgáriában, Lengyelországban, Londonban, New Yorkban.

Csohány művei lendületükkel, mély tartalmi mondanivalójukkal örök igazság megfogalmazói. Csohány Kálmánról azt mondják, nyugodt és derűs ember volt, különleges tehetsége a kapcsolattartásra. Számtalan barátja, ismerőse volt mindenfelé.  De a rajzai nem ezt a mindennapokban látható arcát mutatják, sokkal inkább töprengő, a létezés nagy kérdéseibe belefeledkező, a magányába visszahúzódó embert. Az ő munkáin természetes a szenvedés és természetes a táj termékeny derűje, a holdas éjszakák fényes némasága, csak egy dolog nem érhető tetten: a kifakadó öröm, a harsány életkedv. A művész munkássága során rajzolási technikáját mindinkább egyszerűsítette, néhány tiszta vonallal hihetetlenül sokat tudott elmondani, akár a táj egy részletéről, akár egy emberi arcról volt is szó.

A pásztói képzőművészeti gyűjtemény

Mindaz, amit Pásztó képzőművészeti alkotásokban birtokol, az Csohány Kálmán kezdeményezésének, és ösztönzésének köszönhető. Csohány dédelgetett álma volt egy pásztói galéria létrehozása. De hosszú volt az út, húsz év, míg 2001. december 14-én megnyithatta kapuit a Csohány Kálmán Galéria. Bár Csohány nem saját műveinek szánta, hanem az általa gyűjtött és a kortársai által Pásztónak ajándékozott műveknek. Ezek az alkotások időszaki kiállítások formájában kerülnek folyamatosan bemutatásra.

A gyűjtemény alapját a Csohány Kálmán által 1974-ben Pásztónak adományozott grafikai anyag képezi. Ez az évek során, a művész segítségével, egyéni adományozásokkal, továbbá a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapja és a Művelődési Minisztérium ajándékozásai útján folyamatosan bővült. A gyűjteményben többek között Kokas Ignác, Szabó Vladimír, Bolmányi Ferenc, Bartl József, Bartha László, Tölg-Molnár Zoltán, Schéner Mihály, Scholz Erik, festményei, Feledy Gyula, Reich Károly, Würtz Ádám, Kass János, Molnár Gabriella, Kovács Péter grafikái, Pátzay Pál, Pató Róza stb. szobrai vannak. 1992-ben nyílt kiállítás megnyitójában  Dr. Supka Magdolna művészettörténész elmondta: „Pásztó birtokában olyan kincs van, amely alapján egy egész műtörténeti korszakot föl lehetne tárni, s amilyet még Budapest sem tudna produkálni.  Most már meg vagyok győződve róla, hogy itt olyan anyag őrződik Pásztó részére, ami pótolhatatlan. És áldom emléküket, Csohiét elsősorban, hogy ezt megtette. Micsoda zsenialitás kellett, hogy időben megtegye.”

Csohány Kálmán arcai

Első rész

Második rész

Egy hozzászólás a(z) “Csohány Kálmán” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Fény(tény)képek Salgótarján és Nógrád (vár)megye jelenéből és múltjából