A Salgótarjáni Öblösüveggyár története

Salgótarján nem csak a bányászatról, az Acélgyárról volt híres egykor, hanem az üvegiparáról is. Az Öblösüveggyárban belső használatra („Ki tud többet …” versenyre) készült gyártörténeti írás  1968-ig követi végig a gyár életét.  A dokumentumért köszönet Huram Imrének,  a fotók nagy része az Öblösüveggyár facebook oldaláról származik, szintén köszönet érte.

-o-

A Salgótarjáni Öblösüveggyár jogelődjének a Salgótarjáni Palackgyárnak az alapítását az Egyesült Magyarhoni Üveggyárak Rt. 1882 tavaszán határozta el. Az Rt. 1892. június 19-én a kereskedelmi, illetve a kereskedelemügyi miniszternek bejelentette, hogy Salgótarjánban évenként legalább 5 millió db. sötétzöld palack gyártására alkalmas gyárat kívánnak a legrövidebb időn belül felépíteni.

Az építkezések 1893 tavaszán nagy erővel megindultak. Őszre felépült a hutacsarnok egy nagy, folyamatos üzemű, Siemens rendszerű zöld palack gyártására alkalmas regeneratív kádkemencével a keverékház, műhelyépület, kazánház, az erőmű és néhány munkáslakás. A kádkemencén 22 kézi műhely volt, amelyeket hét-hét üvegfúvóval és egy-egy behordóval telepítettek be. A korszerűtlen, többnyire fát használó, közvetlen fűtésű korabeli üveghutákkal szemben az új létesítmény gáztüzeléssel üzemelt.

A gyárat 1893-ban helyezték üzembe. A szakmunkásokat Ausztriából, Csehországból és Németországból toborozták. A gyártmányok azonban a rossz műszaki vezetés következtében még évekig nem érték el sem mennyiségben, sem minőségben a kívánt színvonalat. (1894-ben 240 000 db.) A mesterek és szakmunkások 2/3 része 1904-ben is idegen nemzetiségű volt. A szakmunkásokat a vállalat vezetősége másképpen bírálta el, mint a környékről toborzott segédmunkásokat és napszámosokat (térítésmentes lakás, méltányos munkabér). Sokkal kedvezőtlenebb volt a segédmunkások, és napszámosok helyzete, akik csekély bérüket már az esedékesség előtt előlegként kiszedegették, és felélték. Kiszolgáltatottságukat fokozta a hosszú munkaidő. A gyártás két műszakban 11-11 órás munkaidőben folyt.

A salgótarjáni palackgyár 1904-ben a gazdasági nehézségek miatt részvénytársasággá alakult át. Ezt nyomban üzembővítés követte. 1905-ben 14 munkahelyes új kádkemencét építettek, és helyeztek üzembe, amellyel a gyár kapacitását évi 7 és fél millió palackról 11 millió db. palackra emelkedett. A gyártmányok minőségileg kifogástalannak bizonyultak.
Az üzem dolgozóinak létszáma 1908-ban elérte az 500 főt. A bérezésben a korábbi állapotokkal szemben lényeges változás nem történt. Abból, hogy az 1904-ben kifizetett munkabérek összege 322 000 koronáról 1908-ig csak 344 000 koronára emelkedett, következtetni lehet a rendkívül alacsony fizetésű segédmunkások és napszámosok számának a megnövekedésére. A salgótarjáni munkaviszonyokra felfigyelt az Üvegipari Munkások Országos Egyesülete is, amikor 1908 novemberében figyelmeztette a palackfúvókat, hogy a salgótarjáni üveggyárat kerüljék el.
Az üzemben, ebben az időben szervezett munkás még nem volt. Kulturális vonatkozásban azonban megindult a szervezkedés. 1906. március 25-én megalakult a Salgótarjáni Palackgyári munkások Társas Egylete. Az Egyesület a legképzettebb üvegeseket tömörítette magába, akiket a vállalat által fenntartott kantin már nem elégített ki. Az alapító hutamester, Szvoboda Károly érdeme, hogy megindult a gyárban a kulturális élet.

1909 januárjában a részvénytársaság megbízást adott a Salgótarjáni Palackgyár Rt. részvényeinek eladására. A részvényeket a Mühling-Konszesz vásárolta meg. Az új igazgatóság alelnöke Mühling Antal prágai lakatos lett. Minden fontosabb ügyben a Mühling-Konszesz döntött.
A részvények eladása, az 1909 évi általános gazdasági süllyedés megpecsételte a Magyarhoni Üveggyárak Rt. sorsát. Gyárait, üzemeit, birtokait, áruit kénytelen volt áron alul eladni. 1910. május 31-én kimondták a vállalat felszámolását.
A kedvezőtlen gazdasági helyzet a tőkeerős Mühling-Konszesz vezetőit nem akadályozta abban, hogy a salgótarjáni gyár korszerűsítését végrehajtsák. 4 év alatt nagyszabású gyárfejlesztési programot hajtottak végre. Felépült a IV. sz. regeneratív kádkemence az új hutacsarnokkal. Ezzel a gyár teljesítőképessége 14 millió db. palackra emelkedett. A termelési profil a villanylámpabúra, szikvizes üveg és tejes palack gyártásának bevezetésével kibővült. A legjelentősebb volt 1914 elején a 6 karú Owens palackgyártó gép, üzembe helyezése.
A rekonstrukciós munkálatok és a beruházás költségét az igazgatóság a folyó üzemi bevételekből fedezte, így érthető, hogy az üzleti mérleg rendszeresen tetemes veszteségeket mutattak ki.

A nagy beruházások és korszerűsítési munkálatok mellett Mühlingék 1909-től 1925-ig, amíg a salgótarjáni gyár tulajdonosai voltak, egyetlen munkáslakást sem építettek. Az üveggyári munkások munka, – szociális – és gazdasági viszonyai a korábbi, egyáltalán nem kielégítő állapotokhoz képest is romlottak. A gyárban foglalkoztatott munkások 10%-a fiatalkorú, akik a hűtőkemencékbe való behordást, berakást, valamint a formák tartását és vízhűtését végezték. A fúvómester és segédei gyermekeit is berendelték, hogy nekik segédkezzenek. Előfordult, hogy a gyermekeket ebédhordás ürügye alatt „lopták be” a gyárba. Az üzemben uralkodó viszonyok miatt a Magyarországi Üvegipari Munkások Egyesülete 1909-ben a Salgótarjánba tartó munkásoktól az úti segély folyósítását megtagadta.
Az első világháború súlyos helyzetbe hozta az egész magyarországi üvegipart. A szén és nyersanyag hiány miatt a salgótarjáni palackgyárat is csak nagy nehézségek árán lehetett fenntartani. Emiatt csak az üzemek csökkentett mértékben dolgoztak. A teljes kapacitás kihasználását különben a nagy munkaerőhiány sem tette volna lehetővé.
Az 1918. évi októberi polgári demokratikus forradalmat megelőző hónapokban a salgótarjáni üveggyári munkások is szervezkedés útjára léptek. A tanácsköztársaság alatt Szekeres János üvegfúvó mester, mint termelési biztos nagy erőfeszítéssel igyekezett a szocializált gyár, üzemben tartását biztosítani. A nyersanyag beszerzése és a munkásság élelmezésének megoldása nem kis gondot jelentett. A sok gond közepette Salgótarján városát intervenciós támadás érte, melynek elhárítása végett az üveggyári munkások is felcserélték szerszámaikat a fegyverrel. A magyar és idegen ajkú üvegesek a salgótarjáni zászlóaljban együtt harcoltak a Tanácsköztársaság védelmében a cseh intervenciós csapatok ellen.
A Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalmi rendszer súlyos megtorlást foganatosított a salgótarjáni munkásokkal szemben. Az üldözöttek sorába került Dániel Béla üveggyári asztalos is, a színjátszó csoport szervezője, akit a Tanácsköztársaság alatt kifejtett politikai tevékenységéért a városból eltávolítottak.
Az osztrák-magyar monarchia felbomlása után a salgótarjáni palackgyár anyavállalata Csehszlovákia államterületéhez került.
Mühling cég ennek következtében a salgótarjáni gyár tekintetében tartózkodó álláspontra helyezkedett. A gyárat csökkentett mértékben ugyan foglalkoztatta, újabb beruházásokat azonban nem alkalmazott. Az anyavállalat vezetői a részvényállomány egy részének átadása ügyében 1921-ben a Salgótarjáni kőszénbánya Rt. vezérigazgatójával tárgyalásokat kezdtek. A hosszúra nyúlt tárgyalások 1922. március 23-án eredménnyel jártak, és a Salgótarjáni kőszénbánya Rt. a részvényállomány 1/3 részét megvásárolta.
A társas üzlet azonban a nagy veszteséggel dolgozó palackgyár helyzetén nem sokat segített. Az igazgatóság a gyárat 1923. augusztus 1-én üzemen kívül helyezte. A szakmunkások egy részét az üzemszünet alatt megtartották, a munkások többsége azonban a szénbányákban és téglagyárakban volt kénytelen munkát vállalni. A tisztviselők a havidíjasok nagy részének felmondtak.

 

A Salgótarjáni kőszénbánya Rt. igazgatósága a Mühling cég részvénypakettjét 1925. december 4-én megvásárolta. A részvénytöbbség átvétele után az igazgatóság a palackgyárban teljes rekonstrukciót hajtott végre. Legelőször víztelenítette a gyártelepet. Ezt követően 4 db. Koller rendszerű generátoros telepet állítottak fel, hogy ennek segítségével az eladhatatlan salgótarjáni palás szénből az üvegolvasztás céljára megfelelő gázt állítsanak elő.
A gyár, üzembe helyezése szerény keretek között 1926. május 4-én történt meg. A 4 db. sötétzöld palack gyártására alkalmas kád és 1 db. fazekas kemence közül egyelőre csak az Owens gépet kiszolgáló kemence került üzembe. Az üzem teljes kapacitásának kihasználása végett 1927-ben rátértek a fehér üveggyártásra is. Ugyanebben az évben felállították a korongos csiszoldát azzal a szándékkal, hogy a gyár az öblösüveggyártás csaknem minden ágát felölelő üveggyárrá fejlődjék. Majd a gyártás gépesítésére beszerelték az első osztrák eredetű palackfúvásra szolgáló félautomata gépet, amelynek használata azután fokozatosan általánossá vált. Ezzel egyidejűleg megindult a préselt üveg gyártása is.
A gyár rekonstrukciója jól sikerült, az összes létesítmények a korszerű technikai vívmányok felhasználásával készültek. Gyártmányaink minőségileg kifogástalannak bizonyultak. Az üzem már az első csonka üzleti évben szerény nyereséget mutatott ki.
A részvénytöbbség tulajdonosának a személyében történt változás, a munka és bérezési viszonyok némi javulását jelentette. Ebben azonban nem kis része volt annak is, hogy az üzemben 1926 óta jelentős számban dolgoztak szervezett munkások. Amikor a gyárat 1926. május 4-én üzembe helyezték, 30 szervezett munkást vettek fel. Ugyan aznap megérkezett Salgótarjánba a Magyarországi Üvegipari Munkások Országos Egyesületének titkára, hogy a gyár vezetőségével a kollektív szerződés megkötéséről tárgyaljon. A műszaki igazgató a kollektív szerződéskötésre a központi igazgatóságtól nem kapott felhatalmazást, de kötelezően kijelentette, hogy a gyárvezetőség a szakmunkásoknak 100-120 000 korona keresetet, valamint lakást, világítást és tüzelőanyagot biztosít.

Mivel a kolónia lakásai hamarosan benépesedtek, az újra üzembe helyezett fazekas kemencére Csehszlovákiából áttelepített munkások részére a vállalat egy 16 lakásos munkáslakóházat építtetett. A kádkemence félautomata gépeire Salgótarján környékéről toboroztak munkaerőket, akik hamar termelő szakmunkásokká váltak.
A többnyire üvegfúvókból álló szervezett munkások 1926 nyarán megkísérelték a szakszervezet helyi csoportjának a megalakítását. A gyárvezetőség a szervezkedést nem nézte jó szemmel és mindent elkövetett a szakszervezeti mozgalom meggyengítésére. Szívós szervező munkával a szakszervezet helyi csoportjai két év elteltével 1928. augusztus 26-án mégis sikerült megalakítani. Hatósági jóváhagyása azonban hosszú huzavona után, csak 1929-ben történt meg.
A szakszervezeti csoport megalakításával párhuzamosan folyt az üveggyári kulturális élet megszervezése. A korábbi években megszűnt Palackgyári Munkások Társas Egylete helyébe Szvoboda Károly 1927-ben az üveggyári olvasókört, amelynek keretében 200 kötetes könyvtár létesült, dalkör, színjátszó csoport és népi zenekar működött.
A gazdasági válság csakhamar jelentkezett az üvegiparban is. A fogyasztói piac összeszűkülését különösen a zöldüveg üzem érezte meg. A palackszükséglet a minimumra csökkent. A vállalat a zöldpalackok kedvezőtlen értékesítési kilátásai miatt a zöldüveg üzemet 1930-31-ben csak részben tudta foglalkoztatni. A gyártás 1932-ben csak 7 hónapon át folyt. 1933-ban pedig egész éven át szünetelt.
A fehérüveg gyártása ezzel szemben főként az export üzlet megindulása óta bizonyos fokú fejlődést mutatott. Egyes cikkekben a kereslet élénkült, mert a behozatali korlátozások miatt a kereskedők bizonyos árufajtákban szükségleteiket kénytelenek voltak a magyar gyáraknál fedezni.
A zöldüveg fogyasztás erős visszaesése miatt, a vállalat igazgatóságának minden törekvése, a fehérüveg gyártás fejlesztése és az export megszerzésére irányult. A Külkereskedelmi Intézet útján Londonba, Amszterdamba és a távol keletre mintakollekciókat küldött. Belgrádban eladási képviseletet létesített. Az export fejlesztése végett 1931-ben berendezte az első finomcsiszoló és festő üzemet. Az üvegfestő üzem vezetésével Gertner Ottó csehszlovák festő mestert bízta meg. A vállalat 1931-ben pedig már a gyártmányaival első ízben vett részt a tavaszi Lipcsei Nemzetközi Vásáron. Az export üzlet lassan megindult, 1932-ben 275 000, 1933-ban már 449 000 pengő értékű üvegárut vittek ki az Észak-Amerikai Egyesült Államokba, Angliába, Franciaországba, Olaszországba, Ausztriába és néhány közel-keleti országba. Nagy tetszést keltettek a gyárnak az 1933. évi Budapesti Nemzetközi Vásáron kiállított préselt üvegárui, modern vizes, boros és likőrös készletei, fekete üveggel kombinált tárgyai, befőttesüvegei, egészségügyi és vegyészeti üvegárui.

A fehérüveg gyártmányok belföldi piacának szabályozása végett a vállalat 1932. október 18-án a Tokodi üveggyárral és a Kossuch János Betéti Társaság Ajkai gyárával kartellszerződésre lépett. A szerződés alapján a három vállalat Üvegértékesítő Kft. néven közös eladási szervezetet létesített. Mindezekkel az intézkedésekkel a Salgótarjáni Palackgyár, illetve 1933. április 10-től kezdve új néven: Salgótarjáni üveggyár elérte, hogy csak az 1932-33-as üzletével zárultak nem túljelentős veszteséggel, míg a gazdasági válság első éveiben szerény nyereséget ért el. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-nél közel 4 millióra felszaporodott adóságát azonban képtelen volt törleszteni.
A gazdasági válság meggyorsította az üveggyári munkásság szervezkedését. Miután Nógrád megye alispánja a sok sürgetés után 1929 januárjában engedélyezte a Magyarországi Üvegmunkások Országos Szövetsége Salgótarjáni csoportjának működését, a helyi csoport február 3-án megtartotta alakuló ülését.
A munkásmozgalom megélénkülésének egyik jele volt, hogy a présműhelyben 1929. április 24-én 90 munkás, sztrájkba lépett. A munka beszüntetésére a gyár hirdetménye adott okot, melyben közölte, hogy a munkabéreket 10-20%-al azonnali hatállyal leszállítja. A sztrájk ez alkalommal csak részleges sikerrel járt. Mivel a munkásság gazdasági helyzete tovább súlyosbodott, a gyári szakszervezeti csoport elnöke 1929 augusztusában a gyárvezetőség tudomására hozta az üzemben fennálló sérelmeket és követelte azok orvoslását.
1930. július 12-én a IV. sz. kádkemencén és a fazekas kemencén állt le a munka, mert a munkások az újonnan bevezetett akkori tarifákat nem fogadták el. A sztrájk 16 napig tartott, és csak akkor szűnt meg, amikor a vezetőség az egyes cikkekre új bértarifát állapított meg. A munka beszüntetése alkalmával tett engedményeket a gyárvezetőség csakhamar visszavonta: 1931. június 6-án az akkori béreket újból szabályozta, majd a munkásokat teljesítményük alapján osztályozta, és az alkalmatlanoknak minősített 71 munkásnak felmondott.
A gazdasági válság alatt szerzett tapasztalatok alapján a vállalat vezetősége folytatta az exportáruk gyártását fokozó beruházásokat. Ezt a célt szolgálta az 1934-ben épült finomcsiszoló és 1935-ben üzembe helyezett 12 fazekas olvasztókemence, melynek segítségével az export, csiszolt és festett áruban rövidesen csúcsértéket ért el.
A II. világháborút megelőző évek gyártási eredményei az üzem fellendülését dokumentálták. Az 1934. évben 6,4; 1935. évben 6,9; 1936. évben 8,8; 1937. évben 9,3; 1938. évben 6; 1939. évben 9,4 millió kg. üvegárut állított elő.
Az export üzlet alakulása évről-évre igen kedvező képet mutatott és a vállalat reményeit teljes mértékben beváltotta. A gyár üvegáruival az export piacokon a legnagyobb Cseh, német és belga gyárakkal egyenrangú félként jelent meg, és fokozatosan mind nagyobb tért hódított. Nagy tételeket szállított az Észak-Amerikai Egyesült Államok nagy városai áruházainak.

A gyártási kapacitás csaknem teljes kihasználása következtében ezekben az években a munkáslétszám 900-1000 főre emelkedett. Szakmunkásokban nagy hiány mutatkozott. Különösen a csiszoló munkások létszámának a biztosítása okozott súlyos gondot. A szomszéd államok ügyeltek arra, hogy üvegipari szakmunkásai ne vándoroljanak ki. A gyárvezetőség így kénytelen volt a szakmunkás képzésről gondoskodni. Mivel az export üzlet egyre több szakmunkást igényelt a gyárban nagyobb mértékben megkezdődött a tanoncképzés. A szakma megkedveltetése és a gyárhoz kötés végett a finomcsiszoldában, és az üvegfestődében a termelő munkában résztvevő tanoncoknak 4-6 pengő fizetést adtak. Az iskolai oktatás munkaidőn túl történt, a napi munkaidő a fiatal 14-15 éves tanoncoknak is 11 órás volt, nappali, és éjszakai foglalkoztatással.
Mivel a vállalat szempontjából fontos volt a begyakorlott szakmunkások és segédmunkások megtartása, az Igazgatóság nem zárkózott el bizonyos szociális, és kulturális létesítmények megvalósítása elől. A központi igazgatóság 1936-ban munkásfürdőt, 1938-ban pedig kultúrotthont építettet. A munkás létszám növekedésével az olvasókör, a régi otthonból már kiszorult. Az új kultúrházban helyet kapott könyvtár, színjátszó csoport, népi zenekar és az 1936-ban megszervezett tánczenekar.
A szociális és kulturális létesítmények kiharcolásában nagy része volt a szervezett munkásságnak. Az üvegipari szakszervezet gyári csoportja éberen őrködött a munkásság érdekei felett, és szükséges esetekben bérmozgalmat szervezett. Így 1934 májusában a durvacsiszoló munkabeszüntetését szervezte meg. Amikor a gyárvezetőség megígérte a bérkorrekciót, a csiszoló dolgozói munkába álltak. A szakszervezeti csoport vezette az 1939 nyarán két hónapon át tartó általános üveggyári sztrájkot is. A munkabeszüntetés a minimális munkabérek szabályozására irányult. Mikor a munkabér megállapító bizottság határozatát meghozta, a munkások további béremelést kértek. A sztrájk eredményes volt, az igazgatóság kénytelen-kelletlen belement a béremelésbe.
Az üveggyártás volumene a II. világháború alatt a vállalat történetében addig még nem ismert magasságot ért el. A világháború tartama alatt a zöldüvegben különösen nagy volt a kereslet, a gyár az igényeknek a teljes gyártási kapacitás kihasználásával sem tudott megfelelni. A fehérüveg üzletágban a tömegcikkek gyártása emelkedett nagymértékben. A luxuscikkek előállítását a háború utolsó éveiben teljesen beszüntették, emiatt a csiszoló és festöde alkalmazottainak a foglalkoztatása súlyos gondot okozott.
Az exportszállításokat a vállalat ugyan fenntartotta, de azok értéke kb. ¼-re esett vissza. Az Angol és amerikai piac teljesen elveszett. Az export Svájc, Németország, Bulgária és Törökország felé fokozták, amennyiben ezt a rendkívül megnövekedett belső fogyasztás megengedte. Az említett országokon kívül a szíriai és palesztinai sörgyáraknak szállítottak nagyobb tételekben sörös palackokat.
A gyár rendkívül kedvező termelési eredményeit igen nehéz körülmények között érte el. A szénellátás, bár a gyár hadiüzem lett, állandóan akadozott. A szénfelhasználásban a legnagyobb takarékosságot kellett érvényesíteni. Hasonló nehézségek voltak a homok és szóda ellátással. Rendkívül nehézkessé vált a német homok szállítása.

Készül a lámpabúra

Bár a termelés, mint láttuk háromszorosára növekedett, a munkáslétszám emelkedése a réginek a kétszeresét sem érte el. Az üzem állandó munkaerőhiánnyal küzdött. Az üvegfúvó szakmunkásokat 1942-44 évek között Erdélyből toboroztak, csak így tudták a termelést állandóan fokozni.
A világháború a vállalat tőkés tulajdonosainak hallatlan nagy profitot a munkásoknak ellenben nélkülözést, nyomort, lerongyolódást hozott. A gyárvezetőség a legszükségesebb közszükségleti cikkekkel sem tudta a dolgozókat ellátni. Különösen a zsírellátás akadozott.
Volt olyan hét 1941-ben, amikor az üveggyári családok hétszámra zsír nélkül maradtak. Egyre súlyosabbá vált a lábbeli és ruha hiány. Esős hideg időben naponta előfordult, hogy a vidékről bejárt behordó fiúk nem jelentek meg a munkahelyen. Így az egyes munkahelyek műszakkezdéskor váratlanul behordó fiúk nélkül maradtak. Hasonló volt a helyzet a vagonrakó lányoknál. A még fatalpú szandálokkal el tudták látni magukat, a munkában megjelentek. Mihelyt beállt az esős, rossz idő, a vagonrakó személyzetből 8-10 leány hiányzott. Az üveggyári munkásság elkeseredését csak fokozta az a körülmény, hogy a bányászoknál és az acélgyárnál sokkal kedvezőbb volt a munkásság ellátása.
Az utolsó háborús év őszén az üveggyári munkásság passzív ellenállása mind erősebb lett. A munka egyre jobban akadozott. Ebben az állandó légiriadóknak is szerepük volt. A gyártelepet 1944. október 31-én váratlan légitámadás érte. A gyár területére esett bombák közül kettő fel is robbant. Az egyik csak kisebb épületkárt okozott, a másik azonban a parancsnoki óvóhelyet telibe találta, és 9 ember életét kioltotta.
1944. október elején a németek és nyilasok elrendelték az üzem bénítását. Elsőnek az Owens-gép került sorra. Sikerült szervezett munkások közreműködésével az Owens-gép leszerelését késleltetni, sőt több fontos gépalkatrészt tudtak különböző helyeken elrejteni. Még így is a nyilasok öt vagonban nagy értékű alkatrészeket és gépeket raktak be, s az egész szállítmány többé Salgótarjánba nem került vissza.
A gyártelepen 1944. december közepén a kemencéket egyenként kioltották. Egyedül a IV. sz. kádkemencét hagyták üzemben azzal a szándékkal, hogy azt a front átvonulása alatt melegen tartva, a termelés folytonosságát biztosítsák. A tervet azonban meghiúsította az áramszolgáltatás megszüntetése. A gyár hadkötelezettjeit december 19-én Losonc irányában elvonultatták. Egy részük onnan nemsokára visszaszökött, a másik rész azonban számban megfogyatkozva csak évek múlva tért vissza. A szovjet hadsereg 1944. december 25-én szabadította fel Salgótarján városát, lakosságát, valamint az Öblösüveggyárat és dolgozóit.
Alighogy a harcok eltávolodtak a várostól, 1945. január első napjaiban az üveggyárban megalakult a MKP. üzemi szervezete, és 11 tagú munkástanács, majd néhány nap múlva a helyébe lépő üzemi bizottság. A pártszervezet Hajek Rezső faesztergályost választotta meg titkárnak. Az Üzemi Bizottság pedig Kardos Istvánt bízta meg az elnöki teendők végzésével. Hajek Rezső 1932-ben került az üveggyárhoz. A gazdasági válság utolsó évében, 1933-ban Szófiában újonnan létesített üveggyárban vállalt alkalmazást. Hajek Rezső az illegális kommunista párt tagja volt. Néhány év elteltével, 1935-ben visszatért Salgótarjánba. A gyárban elsősorban a környezetében dolgozó munkásokat szervezte meg, és készítette elő az eljövendő feladatokra. A felszabadulás után éjt nappallá téve dolgozott a gyár, üzembe helyezésén. A salgótarjáni pártszervezet képviseletében 1945 tavaszán részt vett az MKP. első értekezletén. A szakszervezeti irodában 1945. augusztus 29-én, tanácskozás közben érte utól a halál.
A háborús épületkárokat a munkásság az általa gyártott tégla és tetőcserép felhasználásával hamarosan rendbe hozta. Súlyosabb problémát okozott az, hogy a vállalatnak nem maradt a pénztárban pénze, és a legszükségesebb kiadásokra a vevőtől kellett előleget felvenni. A bérszükséglet előteremtése állandó gond volt. Sem az Üzemi Bizottság, sem a tőkés igazgatóság a készleteket feleslegesen csökkenteni nem akarta. Ezért a legmostohább viszonyok között a termelést fenn kellett tartani.
A felszabadulás után a gyárban a helyzet döntően megváltozott. A munkás képviselethez: Üzemi Bizottság, a tőkés igazgatóság minden tevékenységét ellenőrizte, és az üzem irányításában a gyárvezetőséggel együtt egyenrangú félként vett részt. Az üzem legnehezebb időszaka a felszabadulás után 1946. I. féléve volt, amikor az infláció tombolása a termelést és értékesítést csaknem megoldhatatlan feladatok elé állította. Nem állt rendelkezésre elegendő mennyiségű homok, szóda, festék és csomagoló anyag. Nehézségbe ütközött 50 db. szénlapát beszerzése, melyet pedig a helyi Acélárugyár állított elő. Nem voltak képesek beszerezni esztergapadot az Owens-gép üzembe helyezéséhez szükséges alkatrészek megmunkálására. Az üzembiztonságot állandóan veszélyeztette egy áramot fejlesztő diesel motor hiánya. Esetleges villámcsapás bármikor megbéníthatta a gyárat, befagyaszthatta a két üzemben lévő kemencét. nem volt könnyű a 900 családtagokkal együtt 2300 főnyi munkásság élelmezése sem. Főként olajban mutatkozott nagy hiány. Sok esetben még az országosan megállapított 80 dkg-ot sem tudták biztosítani. A kalória rendelet által előírt élelmiszereket általában üvegkompenzáció segítségével szerezték be. Az üzemi bizottság a gyerekes családok gondjainak enyhítésére napközi otthont állított fel, ahol 77 gyermek kapott 10 órait, és egytálételes ebédet.

Üvegcsiszolók

Az inflációnak az 1946. augusztus 1-én életbe lépett stabilizáció, és a forintvaluta bevezetése vetett véget. A németek és a nyilasok által megbénított üzemet még nem sikerült teljesen helyreállítani, de legalább az import nyersanyagok beszerzésének az útja járhatóbb lett. A megbénított Owens-gép hiányzó alkatrészeinek rajzait 1946 végén sikerült megszerezni. E rajzok alapján a géprészeket több Budapesti Gyárban öntötték, az öntvényeket pedig a gyár műhelyében megmunkálták. Az Owens-gépet 1947 októberében üzembe helyezték.
Alig nyíltak meg a határok, a vállalat régi export vevői jelentkeztek. Az első szállítmány 1946 augusztusában Svájcba indult el. 1946 őszén megkezdték megfelelő számú kehelygyártó munkás betanítását, akik néhány hónap elteltével kifogástalan munkához szükséges nívót, a kellő gyakorlat birtokában elérték. Az exportrendelés 1947. január elején 2,9 millió forintot tett ki. A vállalat értékesítési lehetőségei különösen az export viszonylatában a stabilizáció után a vártnál kedvezőbben alakultak. A fehérüveg termelés elhelyezése mind belföldön, mind külföldön nem okozott gondot. A vállalat pénzügyi helyzete mérlegszerűen egyensúlyba is jött. Az ügyvezető igazgatóságának az államosítás előtt egyik utolsó ténykedése a 3 éves terv elkészítése és beindítása volt.
A gyártási és pénzügyi helyzet 1947 végén nyilvánvalóvá tette, hogy az üzem a gyártás megindulása utáni években fejlődésében megakadt. Kétségtelenné vált az is, hogy a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. építőanyag ipari üzemeinek fejlesztése mellett az üveggyárért nagyobb áldozatokat hozni nem kívánt. Ebben a helyzetben az államosítás, mely 1948. március 25-én következett be, a vállalat jövője szempontjából is döntő jelentőséggel bírt. Az államosítást a gyár dolgozói nagy megelégedettséggel fogadták. A vállalat életére az Iparügyi miniszter Brabecz József üzemi bizottsági elnököt, a gyár régi szervezett munkását nevezte ki. A vállalat az államosítást követő években többszöri átszervezésen ment át.
A Nehézipari Minisztérium 1949. január 1-vel nemzeti vállalattá alakította át. A vezetésért felelős igazgató mellé ugyan akkor 5 tagú ügyvezetőséget alakítottak. Minden ügylet megkötéséhez, mely a 100 000 forintot meghaladta, az Üvegipari Központ hozzájárulását kellett kérni.
Az államosított üzem 12,8 millió Ft bankkölcsönt és köztartozást, 9,8 millió Ft veszteséget, valamint teljes rekonstrukcióra szorult üzemet vett át. A kedvezőtlen gyártási és pénzügyi körülmények ellenére, közben az 1300 főre szaporodott munkásság az 1948-49 évi munkaversenyben való lelkes részvételével, és újító mozgalmával, a 3 éves tervet 103,2%-ra teljesítette. A rekonstrukció végrehajtása azonban soká nem késhetett. A jelentősebb beruházások 1951-ben megindultak, s ezt követően évről-évre tervszerűen folytak. Új karbantartó műhelyek épültek. Az elavult finomcsiszoló, korongos csiszoló, üvegfestő és feldolgozó részlegek szintén új otthont kaptak. Üvegipari központi laboratóriumot állítottak fel. Az üzem 1954-ben kapott egy 10 karú Owens-gépet, mely segédgépeivel együtt 2,5 millió Ft-ba került. Az első 5 éves tervet 1954 végén 105%-os eredménnyel fejezték be.

A vállalat az államosítás után intézményesen foglalkozott a munkavédelemmel. A munkásigazgatás, az egészségtelen munkahelyeket sorra felszámolta. A nagy hőség káros hatásának enyhítésére a munkahelyeken ventillátorokat szereltek fel, a kemencéket pedig a kisugárzó hő ellen alumínium lemezekkel burkolták.
A nagy lakáshiány enyhítésére 1952-ben emeletes munkásszálló épült, a feleslegessé vált élelemtárat pedig 6 munkáslakássá alakították át.
A gyár, az 1949-51-es években nyereséggel dolgozott, az 1952-56 évi mérlegei azonban, a nagy beruházások, az átszervezés és a gyártási profil kialakítása miatt jelentős veszteségekkel zárultak. 

Üvegcsiszolás

Gravírozás

A gyár irányítását 1957-től 1965 április 30-ig Papp Gyula igazgató látta el. Munkáját 1965 május 1-én Varga Gyula igazgató vette át, aki a gyáregységet ma is vezeti. E korszakban július 1-én újabb szervezeti változás következett be, amikor az Öblösüveggyár az ÉM. Üvegipari Országos Vállalat gyáregysége lett.
A gyártási kapacitást fokozó korábbi beruházások 1957-től kezdve meghozták gyümölcsüket. Ebben különösen nőtt a gépesítés szerepe. Teljes megelégedésre rendeződött a nyersanyag beszerzés sok gondot okozott kérdése. A gyártmányok sokfélesége ebben az időszakban a legnagyobb változatosságot mutatta. A legfontosabbak közül említhetők a zöld üvegárból: a palackok, savballonok, demizsonok, állvány, gyógyszer és vegyszeres üvegek. A sajtolt üvegárukból: háztartási-, vendéglői-, műszaki üvegek és a kisméretű építőelem üvegtéglák. A fehér üvegárukból: palackok, gyógyszeres és vegyszeres üvegek, laboratóriumi üvegek. Készültek továbbá petróleumlámpához üvegek, villanyburák, csillárüvegek, minőségi színes készletáruk, csiszolt, fényes és matt kivitelű készletáruk és minőségi huta kész díszműáruk.
Az export 1957-től kezdve óriási arányúvá nőtt. A hagyományos export piacokon kívül, a vállalat gyártmányai eljutottak a Szovjetunióba, Irakba, Iránba, Kubába, Argentínába, Ausztráliába, Algériába, és az Egyesült Arab Köztársaságba. Az export szállítások értéke 1967-ben 54 millió Ft-ra emelkedett. A gyár a felszabadulás óta 17 külföldi kiállításon vett részt, hogy gyártmányait széles körben megismertesse. Gyártmányait a Brüsszeli Világkiállításon 1958-ban elismerő oklevéllel, a Budapesti Nemzetközi Vásáron pedig ezüst serleggel és elismerő oklevéllel tüntették ki.

Üvegfestés

Az üzemekben a legfontosabb munkafeladatok megvalósításában évről-évre figyelemre méltóteljesítményeket, eredményeket értek el a szocialista brigádok. A gyártmányok minőségi színvonalának szisztematikus javítását eredményesen támogatta a gyár, újító mozgalma. A gyár újítói minden évben kiállításokat rendeztek, amellett a megyei újítási kiállításokon is részt vettek. Az üveggyártás nagy szakmai felkészültséget igényel. Ezért a vállalat az újító mozgalom mellett kellő gondot fordít a szakmunkás képzésre is. Az üvegcsiszolók és festők 2 éves tanműhelyi oktatásban, jól képzett szakoktató irányításával sajátítják el az elméleti és gyakorlati ismereteket. Elméleti oktatásukat a Munkaügyi Minisztérium Tanuló Intézete végzi. A gyár egyenletes, magas szintű termelő munkájának legbiztosabb bázisát képezi a nagy és üvegiparhoz hű törzsgárda.

Nagyüzemi üvegfestés, matricázás

Kevés üzemünk dicsekedhet olyan törzsgárdával, mint az öblösüveggyár.
A mai gyárvezetőségnek legnagyobb feladata és gondja az új gyártási profil kialakítása, és biztosítása. A zöld öblösüveg gyártása 1968. március 16-án megszűnt. Ezt követően főként az export termelés érdekeinek megfelelően, döntően kézi, és fél gépi-kézi kidolgozással a durvafehér, finomfehér és fazekas kemencei üveggyártásra tértek át. Mivel a kézi gyártás került előtérbe, a távlati tervek több száz üvegfúvó és csiszoló képzését tették szükségessé.
Az előzőek során felelevenítettük a Salgótarjáni Öblösüveggyár történeti múltját és ismertettük mai életét s problémáit. Láttuk kezdeti nehézségeit, fejlődését, a megtorpanásait és erőfeszítéseit. A kapitalista korszakban a vállalat tőkés részvényesei válságos helyzetekben profitérdekből fenntartották az üzemet, de nagyobb áldozatot mindig az üvegmunkások: az olvasztók, üvegfúvók, csiszolók, festők és a sorsközösséget vállaló tisztviselők és műszaki alkalmazottak hozták, akik igen sokszor nélkülözések árán is kitartottak a gyár mellett. Az ő szakmai felkészültségük, munkaszeretetük és szorgalmuk szerzett a gyárnak és termékeinek, belföldön és külföldön egyaránt hírnevet és elismerést. Ugyan ezt a munkát hasonló lelkesedéssel folytatják ma sokkal kedvezőbbanyagi, munkavédelmi, szociális és kulturális körülmények között, a Pártvezetés Útmutatásával, a vállalatvezetés szakmai irányításával, a szakszervezet és a KISZ szervezet segítségével, a gyár törzsgárdája, és leendő szakmunkásai.

Frankfurtban rendszeres kiállító volt az Öblösüveggyár.

A legutolsó új kollekció

A huta bejárata

Ilyen ma a gyárudvar.

Itt valamikor vonat járt.

Kis kemencék.

A kézi kemence.

A leolvasztógép.

Az üvegfúvók pihenője.

A huta hátsó bejárata.

A maradék készárut még csomagolják a gyárban.

Az utolsó dolgozók.

Az utolsó tarjáni poharak?

A mintateremben az utolsó készletek.

 

„A Salgótarjáni Öblösüveggyár a rendszerváltás előtt – hasonlóan az ország többi üveggyártójához – az Üvegipari Művekhez tartozott. Nem voltak saját, közvetlen piaci kapcsolatai, s a több évtizedes lemaradás ellensúlyozásához elengedhetetlen fejlesztésekhez szükséges pénzmennyiség sem állt hegyekben a házipénztárakban. Így a rendszerváltás hozta nagy önállóság nem a nagy lehet ő ségek tárházát hordozta magában, sokkal inkább kényszerpályának bizonyult.

A salgótarjáni üveggyártó 1990-től kezdve folyamatos forráshiánnyal és likviditási gondokkal küzdött, ugyanakkor piaci pozíciói folyamatosan javultak. A cég többségi tulajdonosa, 1991–1998 között az Állami Privatizációs és Vagyonkezel ő (ÁPV) Rt., majd 1998 és 2001 között a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) a reorganizációt támogatta, de hosszú döntés-előkészítés után 2001-ben megkezdődött reorganizációját egy olaszországi importból származó présfúvó gép jelentette.

A mintegy 1,5 milliárdos géphez a szükséges forrást nagyobbrészt Hyferp-hitelből, 300 milliós fejlesztési banki hitelből, valamint saját forrásból fedezték. A géptől mindenki csodákat várt, hiszen a megrendelés pillanatában kuriózumnak számított Európában, azonban a bürokrácia gyorsan helyre tette az álmodozókat: „Ez a beruházás nagyjából olyan, mintha egy kis Polskiba Mercedes-motort tennénk, ugyan jobban megy, de attól még Fiat marad” – mondja egy forrásunk.

A beruházás és a belső átalakulás jelentős veszteségekkel járt, de megteremtette a további működés technikai és piaci feltételeit. A cég likviditása azonban folyamatosan romlott, „folyamatos tűzoltás folyt”. Az akkori többségi tulajdonos, az MBV 600 milliós tőkeemeléssel segített a salgótarjáni leánycégnek, ami csupán egy pillanatnyi illúzió volt a gyár számára, mert ebből a pénzből 360 milliót azonnal a tulajdonosi kölcsönök visszafizetésére kellett fordítani.”

2009. novemberében leállították a kemencét, megszűnt a termelés az öblösben, elkezdődött a gyár második felszámolása. 2011. februárjában már ötödszörre próbálták meg eladni a céget 720 millió Ft-os áron, 2 milliárd ft-os  ( 2008-ban a gyár árbevétele meghaladta ezt az összeget) tartozás mellett. Mi lesz a sorsa a 118 éves gyárnak senki nem tudja. Az utolsó pályázat nem zárult le, de nincs sok esély az újra indulásra. Nagy valószinűséggel egy bontó vállalkozó kezére fog jutni a 8 hektár városközponti területen fekvő gyár. Már többen jártak a gyárban felmérni a lehetőségeket. A Nógrádi Történeti Múzeum a Megyei Önkormányzat segítségével megpróbálta megmenteni a gyár több mint húszezer darabos mintakészletét, ami a maga nemében is ipartörténeti ritkaságnak számítana. Mára már csak egy tucat dolgozó maradt, folyik a meglévő árukészlet kiárusítása.

A gyár az ötödik pályázaton kelt el.

A felszámoló a nyertes cég nevét egyelőre nem kívánta nyilvánosságra hozni, az MTI azonban úgy tudja, hogy a Geneva Invest Kft. lesz az új tulajdonos.

Balázs Miklós elmondta: a közjegyző előtt tartandó versenytárgyalásra mind a két pályázót meghívták, de csak egyikük jelent meg, így licitálásra nem került sor.

A gyár nettó 490 millió forintért került a budapesti cég tulajdonába, a vételárat 30 napon belül kell kifizetniük, a szerződéskötésre pedig 10 napon belül kerül sor.

A felszámoló tájékoztatása szerint a vevő szeretné megtartani az üveggyártást, különös tekintettel a magas feldolgozottsági fokú üvegekre. Így elsősorban a kézi gyártást célozzák meg, és első körben 75 ember foglalkoztatását tervezik.

Az MTI korábban megírta, hogy a másik pályázó a gyár megmentésére, salgótarjáni vállalkozókból alakult Tarján Glass Kft. volt, ők 360 millió forintos ajánlatot tettek.

A gyár megmentésében az önkormányzat is részt akart venni, ezért került a városi közgyűlés szeptember végi napirendjére, hogy a banki hitel és a támogatások bizonytalanná válása miatt a Tarján Glassnak új partnert kell bevonnia tulajdonostársként. Mivel a kft. ingatlanfejlesztésben érdekelt cégekkel tárgyalt, akik kereskedelmi-szolgáltató funkciót terveztek az üveggyártáshoz nem szükséges területen, a közgyűlés ennek megfelelően minősítette át a területet.

A Tarján Glass képviselői végül nem jelentek meg a versenytárgyaláson.

Az R-Glass Hungary Kft. néven működő salgótarjáni öblösüveggyár felszámolását 2009 szeptemberében kezdték meg. A gyár akkor szlovák tulajdonban volt, és 277 embert foglalkoztatott.

Az öblösüveggyár Salgótarján egyik legrégebbi gyára, elődjét 1893-ban alapították.

 

Üvegálom (sajnos már nem elérhető)

Film egy „elfeledett” szakmáról, melyről híres volt Salgótarján.

[flvplayer http://www.zegtv.hu/filmszemle/videok/uvegalom.flv]

 

[hana-flv-player video="http://www.zegtv.hu/filmszemle/videok/uvegalom.flv"]  description="Üvegálom" clickurl="https://tarjanikepek.hu/" clicktarget="_blank" player="4" autoplay="false" loop="false" autorewind="true"  /]

 

Czikora Zsolt-Koppándi János Üvegálom című filmjét különdíjjal jutalmazta a zsűri a VII. Göcsej Filmszemlén.