A "Brenz"

Ami „Amerikából” maradt, innen indulunk a Brenzre

Ami „kisamerikából” maradt

Régen a teniszpálya télen se volt csendes: Hercsik Pista bácsi a tartósabb fagyok beköszöntével már locsolta is a pályát. Hol volt akkor még műjég!

Kilátás a „kuglizóból”

A „Brenz”

Az acélgyári szóhasználat keresztelte el így a Kucord hegy nyugati oldalágában kialakított, majd 80 évet élt salakhegyet.

A megrajzolt városképhez évek hosszú során át hozzátartozott az említett képződmény. szinte szimbolizálva a települést. Mikor, hogyan alakult ki a hatvanas években megszűnt és eltűnt nevezetesség?

A Salgótarjáni Vasfinomító Vállalat 1868-ban alakult, s két esztendővel később megkezdte áldásos működését, megszerezvén a szükséges szénmezőket is Salgó, Vecseklő környéki területeken, a termeléséhez szükséges generátorgáz előállítása végett. A gáztermelésnél keletkezett salak elhelyezésével 1888-ig nem volt gondja. A szűk, Salgó patak átvágta völgyecskében telepített gyár területe roppant egyenetlen volt (akad, pl.. olyan pontja is, ahol 8 m volt a szintkülönbség!) megoldandó volt tehát a gyárterület simává tétele és ehhez használták fel több mint másfél évtizeden keresztül a keletkezett fekete salakot. Mikor azután a feladat megoldódott, akkor már a gömöri kohóvállalatokkal történt fúzió révén létrejött a RIMA néven nevezett gyárnak a salak végleges elhelyezésére új területet kellett biztosítania.

Ezt a gyár Zagyvaróna felé vezető országútja mellett észak-keleti irányban, a Kucord egyik idáig nyúló, lejtősödő részét vélték megfelelőnek. A jelölt területre – 15 m magasan feküdt a gyár szintjétől – történő salakszállítást akkor végtelenített kötélmeghajtású sikló-rendszerű megoldással végezték. A módszer eleinte megfelelőnek találtatott, de a termelés növekedésével a szükséges energia előállítás és ennek függvényében a salakképződés is lényegesen emelkedett. Új, másfajta, korszerűbb megoldásról kellett gondolkodni. Ennek érdekében 1911-ben egy, sodronykötél pályán mozgatott csillék beállításával végezték a salakszállítást. Mint a gyár százéves történetét taglaló könyvben volt főmérnökünk, Lizsnyánszky Antal írta, a változtatást sürgette az a körülmény is, hogy a siklópálya tartó oszlopai kezdtek betemetődni, a célszerű megoldásként „a kötélpálya felső állomásának hídszerkezetét a volt siklórendszer salakba betemetett vasszerkezetéhez horgonyozták le.” A kötélpályán felszállított salak elterítése vízsugárzásos módszerrel történt, amivel kettős feladatot oldottak meg: egyrészt tömörítődött, megkötődött a salak, másrészt a salakkal keveredett gyártásközbeni páclé maradványának kilúgozását is elvégezték.
A salakhegy növekedése – úgy mondanám – 1962-63-ig tartott. Ezekben az években kezdődött az üzemekben a korszerübb, jobb fűtőanyag felhasználására történő átállás. Előszór egy üzemrészben az ún. pakuratüzelést vezették be, 1968-tól pedig már a vezetékes földgáz használatára tért át a vállalat. így végül a „Brenz” további sorsa is megpecsételődött. Feleslegessé vált!

A gyárvezetés igyekezett a 80 év alatt keletkezett salakhegy értékéből valamit „visszaszerezni”. Létrejött a megállapodás a VOLÁN vállalattal, miszerint a salakhegy alapingatlanának megtartása mellett, a felgyülemlett salakmennyiség a VOLÁN birtokába került. Ez a cég különböző felhasználásokra kitermelt salakot eladta igénylő vevőinek (sportpályák, alapozások, feltöltések stb. voltak a vásárlások okai). Biztos, hogy a VOLÁN jó üzletet csinált, bőven megkereste vásárlási összegét.
Nos, végül is elfogyott a salakhegy! Napjainkban már csak a legfelső résznek, a csúcsnak erősen megkövesedett, bontásra nehéz, értékesítésre nem megfelelő csonka csúcs hirdeti: itt ‘valaha létezett valami.

(Forrás: Vertich József – A kétezredikre várva…)