Jaj nekem!
Felakasztanak, tarkón lőnek.
Jaj nekem!
Ha pedig
szabadulnék, megírom őket.
Jaj nekik!
– A táborparancsnok megígérte a nacsalnyikoknak: szabadlábra helyezik mindet, ha bennünket az utolsó emberig kiirtottak. Nadabán Gyurka elárulta, hogy a meszesgödröt két méter mélyre, húsz méter hosszúra és 6,1 méter szélesre ásatták. Összesen 244 köbméter. Nadabán szerint köbméterenként három és egynegyed hullát lehet számítani; kétszáznegyvennégyszer három és egynegyed pontosan 793, a tábor létszáma, a nacsalnyikokat is beleértve. Világos? Véletlenül Robespierre rémuralmának dátuma is ezerhétszázkilencvenhá…
A Csákánykő sátor alakú hegy volt. Északi lejtője, melyen dolgoztunk, és ahol források fakadtak, 75 fokos szögben esett a tábor felé. A másik oldalon, barátságos lejtésű hegyhát kezdődött. Papp Simon terve szerint a bánya három szintjét a meredek lejtőbe kell vágni, majdnem a hegy közepéig. A legalsó szint külső szélén kívánta elhelyezni a kötélpálya fejállomását s a gépházat; a legalsó szint és a hegy lába között pedig kettős szerpentin kanyarulatú műutat tervezett.
Később az őr kinyitotta az ajtót, behajította csizmáimat, míg Tóth főhadnagy kis szalmapárnát rúgott utána.
– Hogy ne panaszkodjék, büdös fasiszta – mondta az esztergomi nyilasok hajdani vezére, és hosszú, átható pillantást vetett rám.
Délben hallottam, amint a szakács az őr kíséretében végigjárja a folyosót, és minden ajtó elé letett egy csajkát. – Ide nem kell – mondta, amikor jobboldali szomszédomhoz ért. – És ide sem.
Ugyanez ismétlődött minden reggel, minden délben. Csak este kaptam enni, mégpedig egy csajka főzeléket, egy szelet kenyeret. Azaz négyszáz-négyszázötven kalóriát.
A barakk, mintha szétnyílt volna:
hosszában átfütyült a szél,
Két napja Borostóbi Jóska
halt éhen, ma délben Szuha
bukott szemem előtt a hóba.
Legyen nekik a mész puha!
Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek
a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi,
Sipos, Györgyey, Egri, B. Rácz, Földváry, Csendes,
Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni?
Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet.
Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül:
Görgey a Monte Christót mondja ott éjről-éjre,
és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül.
Ha majdnem minden elveszett s nincs örömed, se kenyered,
s a zsarnok állam megkötött: annyi hatalmad és jogod
mindig marad, hogy szabadon választhass jó és rossz között.
E választás a menedék, ahol megőrzöd lényedet,
a fellegvár benned, melyet az ellenség be nem vehet,
hiszen, ha tudná, micsoda, sem érne semmit ostroma.
S hogy mi a jó és mi a rossz? A kérdés itt kint nehezebb.
Benn egyformán mezítlenek voltunk, rabtartók és rabok.
A rossz? Egy csajka ételért szomszédaidat besúgod
s megfeketedik a pofád, mikor zabálod a babot.
Van kincstári nagykabátom
mínium-sávtól kemény
a kabát megáll magától
ha leteszem de nem én.
Porhomokkal megtöltöttem
bő csizmámat: mint a vas,
és két falhoz két könyökkel
támogatom magamat
állok így a kurva télben
köpönyeggel fejemen
leheletem melegében
tűrhetőbbé vált az élet
hogyha annak nevezem.
Nem volt tollunk, se könyvünk,
hír és levél nem ért el,
beértük a csajkával
s egy szalmazsák felével,
besúgók és hajcsárok
közt éltünk; rúgtak, vertek,
éheztünk s dideregtünk
a meszesgödör mellett,
heti hétnapos munka
és reménytelen holnap –
összenéztünk s azt mondtuk:
te is élőhalott vagy.
És mégis – mi tartotta
legtöbbünkben a lelket?
Akkor még csak sejtettem,
most tudom, mit feleljek.
Pompás beosztást kaptam mára:
a gyilkos kőtörés helyett
virágok közt, a domboldalban
egész nap kertészkedhetek.
Itt állok hát, s rögtön megértem,
amit nem tudtam soha még:
hogy tizenkét órát kapálni
langyos napfényben: semmiség.
Rég nem félek a haláltól
hadd ropogjak ha ölel
féltem tőle hosszútávon
nincs mit félnem ily közel
van még két egér barátom
ők táncolnak térdemen
amikor a deszka-ágyon
napi egyszer étkezem.
Mentől többet adok nékik
annál több marad nekem
ezt azonban csak az érti
aki rabként vizen élt itt
s egy kevéske kenyeren.
Felejtsük el, mert Recsk letűnt. De tanuljunk belőle:
jobb lett az ország, ha ugyan mi jobbak lettünk tőle.
Szemközt a Csákánykő szürkés-rózsaszín, kopasz sziklafala meredt, mintha csak ebben a pillanatban hagytuk volna abba a munkát: friss seb az őszi tájon.
– Nos – szólalt meg Visnyei Sándor bácsi, volt szociáldemokrata képviselő –, mondjunk búcsút a szocialista nevelőtábornak – és ezzel mélyen megemelte a szürke, zsíros kalapot, mely oly jól illett hosszúkás, finom arcához –, ahol annyi bajtársunk pusztult el, és ahol annyit szenvedtünk.
– És annyit röhögtünk – dünnyögte Tóni az orra alatt.
Egy óra múlva szorongva, lehajtott fejjel lopóztunk a falu felé. B. Rácz Pista, tömzsin és nyugodtan, mintegy ötven lépéssel előttünk már a falu utolsó házához közeledett. Olyan ház volt ez, amilyenek általában a faluvégen állnak: kertjében néhány vézna facsemete ágaskodott csipkés káposztalevelek és a tök kúszóindái között. Meszelése hófehéren virított; az eresz alatt, ahol még nem nőtt fű, a tegnapi zivatar nyoma látszott: a ház mellett szaggatott vonalú, aprócska árok futott, és a nagy esőcseppek helyén kis, agyagos kráterek tátongtak: a kémény felett nagy, dunyha formájú bárányfelhő gömbölyödött. Olyan volt az a ház, mintha fiatal szerelmesek építették volna maguknak tavasszal, és a parányi ablakok mögött lábujjhegyen járnának a nehéz tejesköcsögök között, a frissen sülő kenyerek szagában.
Amikor ezt gondoltam, nyolc-tíz éves kislány szaladt ki a házból, hosszú, szőke varkocsokkal és égszínkék ruhában. Nagy, fonott kosarat tett ki az út közepére, tele halványrózsaszín, egész vékony héjú szőlővel. Amikor odaértünk, már nagyatyja is megjelent, egy zöldessárga hajú, mezítlábas, hórihorgas, oroszos, majdnem tolsztoji paraszt, tarisznyával a vállán. Sorra kezet fogott valamennyiünkkel. Amikor a Menjou-bajszú borbély néhány szót akart szólni, kezének élét szájához emelte.
– Mindent tudunk – mondta. – Mindent.
Aztán tizenkilenc nagy karéj kenyeret vett elő tarisznyájából, zsebéből egy csipetnyi sót hintett mindegyikre – a vendéglátás ősi szokása szerint, és kiálló lapockacsontjának egy rángó mozdulatával meghajtotta derekát, és megkínált bennünket szőlővel és kenyérrel.
Faludy György:
hálást köszönöm.
embertelen
volt kitől tanulniuk.
s nekünk is van,
ha van
s lesz még tanító.
de vaj’ lesz-é
elég erőnk is,
ad-é az Isten
még egy lehetőséget,
megkönyörül-é,
hogy elkerüljük azt,
amit ők megtanultak
– istentelen?
Ma ismét lesznek munkatáborok, csak lakóit közmunkásoknak hívják.
Csak és kizárólag ember képes ember ellen ennyi aljasságra!
Az állatok sem ölnek passzióból, csak ha éhesek, borzasztó volt látni, mire képes egy ember a másik ellen!
Nagyon megrendítő. Egyetlen embernek sincs joga a másik embert megalázni, bántani. Soha többé!!