2020-10-21

Tarjáni Képek

Fény(tény)képek Salgótarján és Nógrád (vár)megye jelenéből és múltjából. Jártamban – keltemben a világ.

Bányásznapra – 3D

Piros-kék szemüveg. Kattintásra nagyobb.

A bánya

Odalenn, odalenn,
Tátognak a tárnák.
Odalenn, odalenn,
A mélység méhe mélylik.
Mi zúg odalenn?
Mit titkol a vén föld
Odalenn, odalenn?
    Bányászoknak
    Isten adjon
    Jó szerencsét!

I. Leszállás 
Most, most előre!
Most, most a mélyre!
Az akna ajka ásít,
Tátongva hív a nagy, hideg setétség.
A mell szorul, feszül a köntös,
A mélységek fölött hintázva leng
Két árva deszkaszál.
Bátran előre mostan! Jó szerencsét!

Én Istenem, hogy menekül a napfény!
Hogy nő az éj! Hogy nő az éj!
Maradj velünk, te vézna kis sugár,
Beteg kisfia Napanyánknak,
Élet utolsó búcsúzása,
Maradj velünk!
Most vége. Eltűnt. Fény, Isten veled!
Most már az éjnek lettem gyermekévé,
Most már hazám a mély, az űr, a sír.

Rettentő repülés,
Lefelé, lefelé!
Kopár falak sivár kietlenén
Mélységben élő vak vizek zuhognak,
Világtalan sötét vizek,
Világtalan sötét világ.

Csapzott hajunk élére borzad
Meleg szelétől, dermesztő lehétől
Az alul való izzadt éjszakának.
Az ezredek nagy sírja ez,
Volt világok iszonyú temetője.
Mostan belépünk súlyos csarnokába,
És imádság születik ajkainkon.

       Bányászoknak,
       Jámboroknak,
       Isten adjon
       Jó szerencsét!

II. A tárna 
Ez itt a tárna.
Setét falak nyomasztó labirintja,
Nehézkes ívek néma végtelenje,
Rettentő folyosó.
Egymásra nézünk, bizonytalanul,
Fázik a szemünk és reszket a térdünk.
Komor falakon csillog a salétrom,
S alattomosan mosolyog a kőben
Hideg csilláma álnok kvarcszemeknek.
Olyan meleg a tárnák távol szellete!
És arcunkon hideg verejték gyöngyözik.

Vigyázz! Vigyázz!
El ne veszítsék lábaid a pallót!
Köröskörül alattomos vizek,
Forrástalan források barna árja,
Gonosz, gőzölgő víz leselkedik.
Vigyázz, vigyázz!

Ej, semmi! Bátran! Föl a férfifejjel!
Megyünk, amerre hív a messze mélység,
Amerre húz a döngő félhomály.
Úgy húz magához a nagy Ismeretlen!
Előre csak. Mienk a messzeség,
Mienk a barna titkok folyosója!
Menjünk, testvérek! Magasra a mécsest!

Ó drága mécs!
Te pislogó világa éjszakánknak,
Szegény utunknak reszkető reménye,
Halvány világod, rezgő pici fényed
Mosolyogd szét a rémek éjjelében.
Ó védj meg, védj meg a kísértetektől!
Nézd, nézd amerre sápadt lobogásod
Bús sárgasága végigsimogatja
E szörnyű kripta hideg falait,
Nézd: menekül az éjfél dermedése.
Te tán a magasok nyugalma vagy.
Maradj velünk. Itt minden oly nyomasztó,
És odabenn, a rettentő sötétben,
Ahol a sziklák jéghideg méhében
A sápadt ércnek gyilkos erei
Kígyóznak álnokul, kegyetlenül:
Csalóka fénnyel, öldöklő mosollyal,
Szörnyű szakállal jár a bányarém.
Nézd: nyújtózkodó árnyak imbolyognak,
És megnő minden iszonyún.
Tátong a tárnák óriási torka,
Recseg a padló, megindul a föld,
Zajlik a mélység, dőlnek a falak,
Elnyel az éjfél! Drága mécs, segíts!
Oly görcsösen szorítalak magamhoz
Kétségbeesett, szilaj ujjaimmal,
Mint haldokló az életet.

       Bányászoknak,
       Jámboroknak,
       Éjben járó
       Vándoroknak,
       Isten adjon
       Jó szerencsét!

III. A bányász 
Mi lobban ott az éjnek éjszakáján?
Mi hírnök jő a tárna éjjeléből?

Egy messze mécs,
Rezgő sugár egy idegen világból,
Apró követe az alsó titoknak,
Amitől máris megremeg az ajkunk
Rettentő dolgok sejtése előtt.
Vagy álom vagy csak, imbolygó világ,
Lidérces álma tán a régi láznak,
Mitől a vén föld beteg méhe izzik?

Jön, jön a mécs!
Feketéllik a füstje.
Már szürkülnek a kőfalak körül.
Jön, jön a mécs. Már látszik, ott, fölötte
Egy barna kéz. Egy nagy kemény ököl
Markolja szárát elszánt markolással.
Valaki jár a tárna éjjelén!

Jön, jön a mécs!
Hogy növekszik a markoló ököl!
Ni hogy kígyóznak, hogy vonaglanak
Sötét erek, nagy kúszó kék inak!
Közte hogy tátong szomorú ajakkal
Egy forradás, a sziklák szörnyű csókja,
Körötte szenny és alvadt vérvirág.

Jön, jön a mécs! Már látszik, hogy nyúlik föl
Sötétjéből a komorabb sötétbe
Szikáran, ösztövéren egy vézna, szürke kar.
Elvásott rongyban, megtépett darócban,
Egy fáradt-izmú, hosszú-hosszú kar.
És ott, ni, most, a vonagló sötétből
Bontakozik egy óriási árnyék,
Egy nagy fekete test.
Két szörnyű lába lépő két nagy oszlop,
Dereka szikla, dübörögve görgő,
Magasba vész és éjszakába olvad
Dermesztő réme szörnyű homlokának.
Én Istenem, mi lesz velünk?
Mi apró férgek, mi lesz mivelünk?
Megdermedünk a rettenet fagyától!
Már indul, jő az éjnek óriása,
És jaj nekünk, kis kukacoknak,
Kiket rettentő talpa összezúz!

Megállunk. Csend van, dermedt, iszonyú.
És szól egy hang az éjből:
,,Jó szerencsét!''

Fakóra szürkült, verejtékes arcunk
Vörös rohammal önti el a vér,
És meglapult szívünkből kiszakad
Egy szabadító, nagy, búgó sóhajtás:
,,Jó szerencsét!''
Itt ember jár az éjben!
Ember, rokon, testvér, a vérünk vére,
Szeretni és szenvedni született,
Ember közelget, ember.

És jön a mécs. Kongón, nehézkesen
Dobban a pallón súlyos, tompa lépés.
Jön és megáll és a szemembe néz.
És megállok és a szemébe nézek,
És fenekéig megrezzen a lelkem.

Ó szem!
Ó, éjben járó testvérem szeme!
Mély szem, bányász-szem, sose-látott-bús szem,
Minő titkoknak vagy te ablaka?
Mért szúrja lelkem fénytelen világod?
Mért sír a lelkem pillantásodon?
Pillák, amiket nem csókol a hajnal,
Szemek, amiket nem perzsel a dél,
Nem simogat az alkony selymes ujja,
Szemek, amik tüzelni nem tanultak,
És nem tanultak látni mást,
Csak a vigyorgó ércek rőt tüzét,
A rontó rút aranykigyót,
A feketés, vöröslő vaskigyót,
És minden bányák vérszívó kigyóit!
És minden bányák vérszívó kigyóit!
Ó szomorú szemek! Ó bús áldozatok,
Hadd csókolom rá hervadt pillátokra
Testvérszívem olvasztó melegét!

       Bányászoknak,
       Jámboroknak,
       Napra szomjas
       Bús vakoknak,
       Éjbe láncolt
       Sok raboknak,
       Isten adjon
       Jó szerencsét!

IV. Ereszkedés létrákon lejjebb 
Most zúg a mélység a mélység alatt,
És még alábbra hív.
Itt újra elfogy láb alól a föld,
És nyílás nyílik, húzó, nagy torok.
Ne nézz alá: e létra lépcsején,
Hajlósra korhadt minden ó fokán
Sikamló-testű rossz manók vihognak.
Ne nézz alá: a mélység integet,
Hosszú, hideg karokkal nyúlik érted,
Magához húz, magába szív.
Már indulunk, már a szemünk lehúnyjuk,
Inogva lépünk a létra fokára
És barna fáját markolja kezünk,
Elszántan, búsan, görcsösen.
Le, le, a mélyre, a legmélyre le!
Hadd recsegjen a létra!
Most ropoghat a szomjas asszu fa:
Kik most tapossuk, száguldó erünkben
A minden-látás szomjúsága ég.
Le, le! Hiába szűk a nyílás,
Hiába ér a könyökünk falat.
Hadd szúrja lesből gyáva kő bokánkat,
Hadd hulljon főnkre porló törmelék,
Csúszhat a lábunk, szálka megsebezhet,
Előre csak: megállni nem lehet.
A mélység lelke húz!
A mélység lelke húz!

Egy létra, kettő, három, öt, kilenc.
Ez itt a létrák erdeje.
Egymás alatt, egymás alatt
Úgy húzódnak elnyúlva, lefelé,
Egyhangúan, sápadtan, mereven,
Mint tölthetetlen vágyak végtelenje.
Az örök vágy lett itten létrasorrá,
Az ismeretlen emésztő szerelme,
Az epedés a végtelen felé.

És minden véget ér.
A levegőtlen kútvilág
Csuszamlás és ereszkedés,
És véget ér a létrák végtelenje.
És újra tárnák, újra holt vizek,
És messze mécsek, naptalan szemek,
És újra aknák, nyílások és létrák.
És üveges, vak, súlyos levegő.
És semmi több.

       Bányászoknak,
       Jámboroknak,
       Mélyre síró
       Sóhajoknak,
       Isten adjon
       Jó szerencsét!

V. Fölszállás 
De most, testvérek, levegőt!
Ki, ki a sírból! Föl a napvilágra!
Mi nem vagyunk az éjfél rajzata,
Minekünk méreg ez a vaksötét.
Már tikkadunk, már kábulunk,
Elfulladt a lélegzetünk,
Riadva lüktet forró homlokunk
És tiltakozva forró ereinkben
Lázadó tűzzel száguldoz a vér.
Testvéreim, nap fiai,
Ki, ki innen, ez idegen elemből!
Halljátok-e, szívünkben hogy sajog
Becéző szóval, otthonos igével
Édesanyánknak, a napnak hívása?

Hív, haza hív!
Halljuk a hangod, jó szülőanyánk,
Hozzád megyünk!

Már ring a deszka,
Már biztat a feszes kötél.
Fogadj öledbe, jó kosár,
Szálló utunknak hűséges hajója.
Előre, emberek!

Zizegő kötelek futnak a falakon,
Futnak a falakon suhanó árnyak.
Rezeg a kötelen libegő kosarunk,
Fogynak a fekete ködök, a rémek.
Emel a deszka és emel a levegő,
Rohanunk, repülünk, közeleg a fény!
Szürkül a félhomály. Szökdelő sugarak
Táncolva köszöntik testvéri szemünket.
Melegít, ölelget, csókolva simogat
Ezüstös, aranyos, szerelmes napfény,
Ezüstös, aranyos, szerelmes élet.

Hurrá! Ittfent vagyunk,
Ismét a napvilágon.
Mienk az élet,
Mienk a fény.
Karunk kitárva,
Szomjas szemünkkel,
Izzó szívünkkel,
Ezer erünkkel
Iszunk, szívunk, ölelünk, csókolunk,
Mi, anyánk, urunk, életünk:
Győzelmes napsugár!

       Bányászoknak,
       Testvéreknek,
       Isten adjon
       Jó szerencsét!
       Isten adjon
       Jó szerencsét!

Sík Sándor (1912 április, Selmecbánya)

 

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás