2020-09-22

Tarjáni Képek

Fény(tény)képek Salgótarján és Nógrád (vár)megye jelenéből és múltjából. Jártamban – keltemben a világ.

Volt egyszer egy Indiánfalu… I.

…de nem a Vadnyugaton, hanem Salgótarjánban a Beszterce lakótelepen. A tarjáni indiánfalu  történetét és életének egy meghatározó szakaszát Stifterné Tóth Olga meséli el, aki  a falu megálmodója volt.

 

 

 

Indián Tízparancsolat
Gondoskodj a Földről, és tiszteld minden lakóját!
Maradj hű a Nagy Szellemhez!
Mutass tiszteletet embertársaid iránt!
Dolgozz az egész emberiségért!
Segíts és szeress, ahol szükséges!
Tedd azt, amit jónak gondolsz!
Gondoskodj tested és lelked jólétéről!
Erőd egy részét fordítsd a világ jobbítására!
Légy mindig igazságos és tisztességes!
Vállald tetteid következményét!


VALLOMÁS

A fentiekben leírt események, munkák végrehajtásához, célok eléréséhez közrejátszó buktatók és sikerek kavalkádja a gyakorlati eredményeken túl egy szakmailag megszállott városgazdásszá nevelt.

Ez nagyon nagy előny, mert az ember önmagával, munkájával szemben szigorú követelményeket állít önmaga elé, ugyanakkor sohasem elégedett és akkor nyugodt, ha a kihívások sokasága kering a fejében.

Ezúton is köszönök minden segítséget, dicséretet, kritikát, és pofonokat, amit életem során kaptam, mert nagy szerepet töltöttek be göröngyös útjaimon. De sokat tanultam általuk ami nagy segítség volt abban, hogy ember tudtam maradni, szakmámat hobbiként végzem és e tanulmány összeállítása során újra átéltem a leírtakat, olyan lelkesedéssel, örömmel, mint amikor főiskolás voltam.

S ezáltal mindenhol, ahol éltem, dolgoztam ez idáig, otthagytam a „kezem nyomát”:

– Salgótarjánban az Indián falu,
– Veszprémben, a sok játszótértervezés ellenére második munkahelyemen – a Veszprém Megyei Tanács Vb. ÉKV. Osztály dolgozójaként, az irányításom alá tartozó kommunális szervezetek közreműködésével, munkájukkal üdülőt építettünk a helyi mozgássérült egyesületnek Vas megyében, társadalmi munkával,
– Hevesen természetesen várat építettünk fából,
– Balassagyarmaton szintén létesült egy játszótér az új szabványok alapján ….

….. de mindegyik egy külön történet …….

Játszótér

Ígéret volt. Szép volt. Elhitték. Csinálták. Néhányan. A többiek? Nézték,. Megjegyezték de ráérnek.
Hiányzott ez-az. Meglesz – mondták a nagyok…….. Versenyt ígértek. S egymást múlták fel- a nem teljesítésben.
Azért csak lett valami. Századik könyörgésre. Gyermekek örömére.
A játszótér – mindenkié. Mindenki tulajdona. Hintával, paddal, homokozóval. Diófával, hárssal, gyöngyvessző sövénnyel. S ki nem épített – legalább fát tör, berkenye bogyót tépdes, hintát lop és eléget.
Munkamegosztás …. Egyik teremt – a másik hálából tönkrevágja. Így van ez tán rendjén? Nem, nem … de sajnos így van. Abban az utcában – s szerte e szép hazában.

(dusán)

BEVEZETŐ

1974. – 1977 években AZ Ybl Miklós Építőipari Műszaki főiskola hallgatója voltam.
Szakmámat véletlenül választottam, a gimnáziumunkban tanító grafikus művész, Czinke Ferenc keze alatt tanultam a rajzot és ő irányított műszaki pályára.

A szakmát már az első hónapokban megszerettem, tanulmányi átlagaim jobbak voltak, mint a középiskolai átlag.

Az első két évet és a harmadik év első félévet – a kisebb/nagyobb buktatók ellenére sikeresen lezártam, mint a Nógrád Megyei Tanács Vb. Építési-, Közlekedési és Vízügyi Osztály társadalmi ösztöndíjasa.

Nyári gyakorlataimat Nógrád Megyei Tanács Vb. Építési-, Közlekedési és Vízügyi Osztályán töltöttem le. Olyan voltam közöttük, úgy kezeltek, mint a „fogadott gyereküket.

A második év utáni nyári gyakorlaton főnököm felvetette, hogy mi lenne, ha tarjáni témát dolgoznék ki a diplomamunkámban. Pontosabban a Tatár-árok szabadidő központtá alakítására gondolt. Nagyon felbirizgálta az agyamat, pláne, amikor még a domborzati térképet is beszerezte és segédanyagokat nyomott a kezembe. Nem tudtam dönteni, mert az iskola vezetésével kellett egyeztetni.

A diplomaterv témákat már készítették elő, az iskola határozta meg a feladatokat.

Személyes kérésemmel megkerestem tanáraimat. Tetszett a gondolatom, de ők nem dönthettek. Ugyanis az elmúlt évek során még egyszer sem engedték meg, hogy valamelyik diákjuk „kintről”, a gyakorlati életből hozzon feladatot.

Nem adtam fel elképzelésemet, mert éreztem az újat, a „mást”, a különlegességet és egy őrült nagy kihívást láttam benne.

Városépítésből minden félévben rendezési tervet készítettünk, vagy annak valamelyik elemét dolgoztuk ki. Ismerve önmagamat, már kicsit sablonosnak tűnt. Nagyon birizgálta agyamat a szabadidő központ témája. Felkerestem az igazgatót és kértem az engedélyét. Először nemleges válasszal küldött el.

A főnökeimnek elmeséltem sikertelenségemet. Az osztályvezető a főiskola igazgatójának címzett levélben kérte az engedély megadását, hivatkozva arra, hogy ösztöndíjasuk vagyok, továbbá a várost érintő szempontokat is felsorolta indokként.

A levél megérkezett az igazgatóhoz.

Feltételezem megvitatták tanszéki tanáraimmal is, mert végül megkaptam az iskola engedélyét a téma kidolgozására. Egy kis büszkeség kapott el. No, mégis csak sikerült!- címszóval.

TARTALOM

Elérkezett az utolsó évem, ami nagyon jól kezdődött.

Folyamatosan költöztünk be a kollégiumban és végig tárgyaltuk, hogy kinek, hogyan sikerültek a vizsgák, ki esett ki stb. Akkor megjelent az öcsém, azaz Miki. Hátra tett kezekkel közeledett felém. Hirtelen nem tudtam, merre meneküljek, vagy várjam meg, amíg odaér.

Ahogy közeledett, mosolyra görbült a szája.

Hozzám lépett, körbe puszilt és a következő szavakat intézte hozzám:

– Olgi, mindent köszönök, és bocsánatot kérek, amiért olyan durván viselkedtem a tavasszal. Ha te, akkor nem mosod meg a fejemet, akkor most nem vagyok itt. Felkaptam a vizet és a bennem kialakult dac késztetett arra, hogy igen is el tudom végezni az iskolát.

Majd előrevette kezeit és egy kis gumifigurát nyújtott át. Egy Fradi kabala volt, kis focista.

– Mint nagy Fradistának, úgy gondoltam ez lesz a legkedvesebb ajándék, annak emlékére, hogy törődtél velem.

Szóhoz se tudtam jutni. De nagyon jó érzés volt számomra, hogy érdemes volt kézbe venni Mikit, mert itt van ismét közöttünk.

A kis focista a kabalám lett. Minden vizsgámon ott állt az asztalomon, még most is megvan, és irattartó polcomat ékesíti.

A harmadik év második félévben is voltak zárthelyik, tanultunk, de elsődleges feladat – valamennyi tantárgyból -, a diplomaterv ceruzás kidolgozása volt.

Legnehezebb vizsgának – nem tartalmi, hanem mennyiségi szempontból – a városgazdaság tűnt. Három féléves anyagból kellett felkészülni. Minden tételt kidolgoztam és szokásos puskázási technikám alkalmazására készültem. Nem mindegyik tanárnál mertem puskázni. Nem a lebukás miatt, hanem tiszteletből nem vitt rá a lélek.
Most azonban muszáj volt elkészíteni, mert nagyon sok olyan téma szerepelt a tételek között, amit képtelen voltam bemagolni.

A puskázás a következő módon történt: a géppapír csomagot vittem magammal, alul, felül volt egy, egy stósz üres papír, középen a kidolgozott tételek. A tételek címét felülre írtam tollal, de a sorszámot alulra ceruzával – hogy leradírozhassam, így ki tudtam választani a szükséges kidolgozott tételt. Esetenként a papírom alá csúsztattam a kidolgozott tételt és átmásoltam, de volt eset, amikor a vizsga sorszámot írtam fel a papírra és a kidolgozott tételt adtam be.

A városgazdasági vizsgán is ezt tettem, másoltam a tételt, amikor imádott tanárom megállt az asztalom előtt és elkezdett beszélgetni velem a Fradiról, amikor meglátta „kabalámat” az asztalon. Próbáltam jó képet vágni, de a szívemben a torkomban volt. Beszéltünk a figuráról. a csapatról és az új stadionról. Már nem is tudom, hogy válaszoljak, mert idegben voltam, aztán megnyugvásomra tovább ment a tanár úr.
Nagyon megkönnyebbültem, bevallom.

A többiek diploma munkája rendezési terv volt, ami kiterjedt az infrastrukturális ágazatokra is.

Mivel a diplomamunkámban az út- és közműtervezés minimális volt, ezért külön feladatként kaptam meg a Miskolc város Béke terének áttervezését és a Tatár-árok csapadékvíz elvezetését is el kellett készíteni.

Nagy lelkesedéssel készültem az első városépítés óránkra, több variációt kidolgoztam. Izgalommal telítve mentem az órára és vártam, mikor kerülök sorra. Láng tanár úrtól várt segítő szavak helyett, becsmérlő, megalázó, elutasító véleményt kaptam.

Az egész csoport döbbent arccal hallgatta a tanár urat. Összekapkodtam a rajzaimat és zokogva rohantam ki az óráról. Nem tudom, hogy ezt miért tette, csak jóval később jöttem rá, hogy más tervei voltak velem szemben a diplomaterv ügyében.

Sírva mentem be a tanszékre és elmeséltem mi történt. Illés tanárnő vigasztalt meg és vállalta, hogy ő lesz a konzulensem. Egy kicsit megnyugodtam, de minden barátom faggatni kezdett, mert arcomon ott voltak a sírás nyomai.

A másodikosok között volt egy jó barátom, akivel nagyon sokat beszélgettünk szünetekben, illetve segítettem neki, ha szükség volt rá. Amikor megtudta Láng tanár úr viselkedését, felháborodását fejezte ki, majd így szólt:

– Tudod, mit? Édesapám a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke, elviszlek hozzá, biztos segíteni fog neked.

Ez a srác ugyanis Barna Gábor – kinek nevét minden szakember ismerte –fia volt.

Valóban elvitt bemutatni az édesapjának, akitől rengeteget tanultam, sokat segített a diplomaterv kidolgozásánál és munkába állást követően is tartottuk a kapcsolatot.

A diplomaterv kidolgozását nagyon élveztem. Legjobban azt, amikor szabadkézzel készítettem a szabadtéri fajátékok perspektivikus rajzát.

Általában tele volt az egész tanuló és mindenki – természetesen saját feladata mellett – azt figyelte, hogy milyen „figurát” talált már ki megint ez, az Olga? Egyik pillanatban gondolkodtam, majd rajzoltam és körbemutattam a rajzot.

Amikor a kezem nem mozdult, arcomra volt írva, hogy gondolkodok, egymást követték a bekiabálások:

– Majom figurát már rajzoltál?

– A kígyóból milyen szabadtéri játék alakítható?

– Madár – figurából is lehet kialakítani valamit?

Minden, tervezett fa-játék szabadkézi rajza kész volt, csak az Indián faluba tervezett totem oszlopok nem akartak sikerülni. Kínlódásaim után a srácokhoz fordultam – remélve, hogy e téren nagyobb ismerettel rendelkeznek -, akik aztán nem könnyen, de megrajzolták a totem oszlopokat.

Sok – sok munkával, de összeállt a tanulmány: 6 darab 55 x 80-as pauszrajz, 60 db szabadkézi rajz és a műszaki leírás. Mindez kézzel írva, ceruza vagy tusrajzként. A féléves jegyeket ezek alapján kaptuk, a diplomamunkához a kész kidolgozás és az év végi jegy megadásával kapott vélemény szerinti átdolgozás volt a feladat.

A gyakorlati jegyeket simán megkaptam az érintett tantárgyakból és a többi tárgyból is. A legérdekesebb a közműjegyem jelentette. Mint előzőekben említettem a Tatár – árok csapadékvíz elvezetését kellett elkészítenem. A többi rajzzal szemben, ez kínszenvedés volt számomra.

Őrültségnek tartottam, hogy a természet által kialakított természeti környezet rendszerét kellett megbolygatnom. A munka során végig szidtam tanáromat. Végül nagy nehezen elkészült a tanulmányom.

Konzulens tanárom a következő szavakkal adta kezembe a leosztályzott tanulmányt:

– Közműből is megkapod a jelest, mert szépen kidolgoztad. De visszamész a kollégiumba bedobod a szekrényed sarkába és nem akarom látni a diploma munkád részeként. – mondta Illés tanárnő, mivel ő is butaságnak tartotta ezt a feladatot.

De aztán a sok öröm, eredményes félév, jó gyakorlati jegyek mellett megint rám szállt a „fekete holló”.

Ugyanis a diplomamunka szöveges részét két példányban kellett leadni. Na, nesze, neked Olga! Most mi lesz? A szöveges rész nem okozott gondot, mert már tudtam előre, hogy főnökék megbeszélték, hogy ki gépeli le, a szabadkézi rajzok sokszorosítása már problémás volt, mivel akkor még nem volt fénymásoló.

Vallomás: “Feladatom témáját tekintve első hallásra nagyon szép és érdekes volt. Később jöttem rá, amilyen szép olyan nehéz is. Kezdetben egy térkép állt rendelkezésemre, mely nagyon kevés segítséget nyújtott. Ez későbbi munkámat rendkívül nehézzé és ugyan-akkor széppé tette, mivel a felhasználható forrásmunkák hiányossággát önálló gondolataimmal és ötleteimmel kellett pótolnom.
A fejben megszülető ötleteket nehéz volt gyakorlatilag kiviteleznem. Az első három terv elkészítésénél még nem is annyira mint a negyediknél. Ugyanis nem tudtam mi legyen az, amely a “játszó-kombinátot” különlegessé teszi. Mert minden, amit eddig csináltam kezdeti lépésnek tűnt.
Ekkor vetődött fel bennem a fa-játékszerek gondolata, moly összhangba hozhatja az embert a természettel.
S a gondolat ismét megmozgatta fantáziámat, megszülettek az ötletek, melyek tervezésekor újból átéltem gyermekkoromat, pedig már 21 éves vagyok.
A további munka mér valamivel könnyebb volt, melyek részletes leírását a következőkben ismertetem”.

Az ÉkV. – n is variáltak a kollégák, én meg a főiskolán.

Megoldást nem tudtam, majd egyik tanárom vetette fel, hogy menjek be az igazgatóhoz és kérjek engedélyt tőle ahhoz, hogy a főiskola fotósa nekem lefotózza a 60 db szabadkézi rajzot.

Az ötlet nagyon jónak tűnt és nagyon emlékszek rá, már késő délután volt, amikor bejutottam az igazgatónkhoz. Ismertettem vele a helyzetet stb. s ő közölte, semmi gond, menjek fel a fotós sráchoz, hivatkozzak rá és állítsuk össze a dokumentumot.

Végig táncoltam a földszinti folyosót és szaladtam fel a padlástérbe. Ismertem a fotósunkat és lihegve hadartam el a „történetet”. Mindent szépen megbeszéltünk, s a végén rátértünk az anyagiakra.

Na, megint jött a feketeleves, amikor megmondta a srác, hogy ez 3.000 Ft-ba kerül. Édesapámnak nem volt ennyi egy havi fizetése. Úristen, én ezt nem tudom vállalni, válaszoltam könnyekkel küszködve a srácnak.

Könnyekkel küszködve mentem vissza az igazgatónkhoz, megköszöntem a segítő szándékát, és elmondtam, hogy nem tudok most 3.000 Ft-t előteremteni ehhez.
Nincs más megoldás, majd megpróbálom megrajzolni még egy garnitúrában a 60 db tervet. Közben indulni készültem, amikor rám szólt, hogy üljek vissza.
Majd a következőket mondta:

– Olga, maga ne foglalkozzon a fotózás költségével, majd azt az iskola fizeti, mert a főiskolának sem mindegy, milyen diplomák készülnek el a végzősöknél és az is meghatározó, hogy milyen szakembereket ad az országnak.

Csak hallgattam, még arra emlékszem, hogy dadogva megköszöntem a segítségét. De arról a mai napig fogalmam sincs, hogy kerültem ki az irodájából az főiskola elé. Leültem a vaskerítés lábazatára és kibukott belőlem a sírás.

Majd egyik cigiről a másikra gyújtottam, képtelen voltam elhinni és feldolgozni a főiskola segítségét.

Éjszakánként már összefutottak a szemem előtt a fát ábrázoló karikák, a pausz hátoldalán ceruzával kiszínesített területek stb.
Aztán elkészültek a pauszrajzok, metszetek, a leírás és a fotók is.

024-28

 

 

A vizsgákat gyorsan letettem és rohantam haza Tarjánba, mert a diplomamunkámnak az esztétikus összeállítása még hátra volt. A pausz rajzokat fel kellett kasírozni, a szabadkézi rajzokhoz le kellett gépeltetni a kísérő szöveget és a műszaki leírást.

A gépelési munkákat az egyik vállalat titkárnője – aki a mai napig barátnőm – vállalta. Sok esténk elment az anyag esztétikus kialakítására, de nagyon szép lett.
A legvégén pedig valamennyi anyagot be kellett köttetni.

A műszaki leírásnál és az A/4-es lapon lévő szabadkézi rajzoknál egyértelmű volt, hogy könyv formájában lesznek bekötve, de a 10 darab felkasírozott tervrajznál fogalmam sem volt, hogyan oldjuk meg.
Aztán a könyvkötő megoldotta a dolgot és olyan mappát készített, mint amilyet valamikor általános iskolában, gyakorlati órán készítettünk. De a tervekhez lezárható szerkentyűket is belerakott, amik összefogták a dokumentumokat és minden oldalról zárt, fedlappal ellátott nagy mappa készült.

Igen ám, de a köttetés előtt a kötés színe is kérdőjeles volt. Ugyanis a főiskolai szabályok szerint fekete borítás volt a kötelező, de egy szabadidő központról szóló anyagot – ahol gyerekeket érintő témák szerepelnek – sehogy sem tudtam elképzelni fekete borítású könyvekben és fekete mappában beadni. Fújj!
Vállaltam a kockázatot és minden borító színe piros lett.

Büszkén és boldogan vittem fel az iskolába a két könyvből és egy őrült nagy mappából – ami a 6 kasírozott pausz rajzot tartalmazta – álló diplomamunkát. Az elsők között voltam, akik leadták a diplomamunkájukat. A szállítás természetesen problémát jelentett, de későbbi kollégáim segítségével, az osztály kocsijával vittük fel Pestre. Magamban kacarásztam, mert mindenki azt nézte, hogy mi a fenét keres az a Volga a suli előtt? Olga száll ki belőle és mi az a sok anyag, amit bevisz az iskolába. Életem legkedvesebb, első legnagyobb kihívásával szembeni megbirkózásom eredményét jelentette.

Talán még annyit az egészről, hogy évfolyamtársaim diploma munkájával szemben mennyiségileg és tartalmilag is többszörösét jelentette a „Salgótarjáni Tatár-árok szabadidő parkká alakítása” c. tanulmány. Az utolsó félévem elejétől dolgoztam rajta, egyeztetnem kellett a tarjáni szakemberekkel, a külső konzulenssel, a tanárokkal, míg a többiek nagy része a vége felé fogott hozzá tanulmányához. De ami nagyon fontos, nagyon élveztem a munkát.

Amikor leadtam a tanszéken a tanulmányt a Volga nélkülem ment vissza Tarjánba, fent maradtam Pesten, mert készülni kellett az államvizsgára. Amikor bementem a tanulóba, döbbenten láttam, hogy társaim, még sehol sincsenek a diplomamunkájukkal. Beültem közéjük és segítettem, akinek tudtam. Volt, akinek sraffoztam, parkosítottam, aztán színeztem vagy műszaki leírást írtam.

Mint később kiderült, diplomamunkám dicséretes lett.

Bírálat

Tóth Olga végzős városgazdasági szakos hallgató záródolgozatáról.

Feladata volt Salgótarjáni Tatár-árok szabadidőközpont rendszéni, tervének elkészítése.

A hallgató a feladatot kiemelkedő szinten oldotta meg. A szabadidő központ területének funkcionális felosztása igen átgondolt. Jók a közlekedési kapcsolatok a tervezési területen belül /természetesen elsősorban a gyalogos forgalom/.

Az egyen játszó-területek kidolgozása igen részletes. Ötletes neveket adott Az egyes területeknek, a név egyben utal a terület funkciójára is. Minden korosztálybeli gyermek ill.. felnőtt megtalálja ezen a területen a szórakozás, pihenés lehetőségit.

A szabadidő központ megfelelően el van látva kiszolgáló létesítményekkel.
Külön ki kell emelni az egyes játszó-területek részlet megoldásait. A játékok, játszó-területi eszközök kidolgozása tele van egyéni ötlettel. Külön említést érdemel még,, hogy a játékok alakjával, anyagával is alkalmazkodik a természethez, minden játék ill. játszó-eszköz fából készülhet.

A záródolgozat összességében tartalmilag s kivitelében is kiemelkedő szintű.

J a v a s o l t j e gy: 5. /jeles/ dicsérettel

Budapest, 1977. VI, hó

/Dr Illés Istvánné/ adjunktus

Dicséretesre államvizsgáztam. A minisztériumból érkezett vizsgaelnök külön gratulált és sok sikert kívánt munkámhoz. Tanáraim velem örültek és láttam arcukon, hogy ők is, velem együtt boldogok és büszkék.

Természetesen itt sem maradhatott el Lendvai tanár úr szavai közül, a „Na, érdemes volt rám hallgatni?” szálló ige.
Ennek is külön története van, mert bizonyos tényezők miatt abba akartam hagyni a sulit. Nem lehetett velem bírni, amikor szüleim sokat hallva tőlem a tanár úr nevét azt mondták: Kérj tanácsot a tanár úrtól.”

Hát kértem és meg is kaptam, hasonló módom, stílusban, mint valamikor Czinke tanár úrtól.
Na attól az alkalomtól minden egyes alkalommal, amikor összetalálkoztunk Lendvai tanár úrral – még a főiskola elvégzése után is -, mindig megkaptam: „Na, érdemes volt rám hallgatni?”

Majd jött a telefon. Édesanyám hívott, aki végigizgulta a napot. S amikor elmondtam, hogy dicséretesre államvizsgáztam, elkezdett zokogni. Kolléganői mesélték utólag, hogy édesanyám arca sápadt volt és rémült. Amikor az eredményt meghallotta, azonnal zokogni kezdett megkönnyebbülésében. A nagypostáról hívott, ahol mindenki őt figyelte.

Későbbiekben sokszor, újra és újra átgondoltam az államvizsgát. Sokáig nehezen hittem el, hogy ilyen szerencsém is lehet. Nem vagyok babonás, de akkor mégis hittem benne. Ugyanis a tételszámom a 14-es volt. Az államvizsgámat 1977. Július 14-én tettem le, és 1955. Október 14-én születtem. Ezek szerint a kabala számom, vagy szerencse számom a 14-es lenne?

Ezzel – azt hittem naivan – lezárult a főiskolai időszak, de a kapcsolat örökké tart és fennáll, mert a „visszajáró” diákok közé tartozok. Még ma is.

Hazaköltöztem, elbúcsúztam társaimtól. Há-val megbeszéltük, hogy a nyáron eljön hozzánk és ősszel pedig felkészítem az államvizsgára, mivel ők haladékot kaptak októberig.

Még nem zárhatom le a főiskolai időszakot, mert igazából, csak szeptemberben ért véget. Ugyanis már dolgoztam, amikor telefonon kerestek a főiskoláról. Nem tudtam elképzelni mi történhetett. A városgazdasági tanszékről keresett az egyik tanárom.

– Készülj fel az ÉTE –től kapsz egy meghívót, hogy „ekkor és ekkor” fel kell jönnöd az iskolába. Előre szólok, hogy okvetlenül ott kell lenned. Érted! Ott kell lenned.- közölte, szinte felszólító hangnemben.

– De hát miért? – kérdeztem értetlenül.

– Nem mondhatom el. – válaszolta.

Aztán nagy nehezen elárulta, hogy tudtomon kívül a főiskola beküldte a diplomamunkámat az országos versenyre és helyezést értem el. Ezért kell felmennem. De azt már nem árulta el, hogy hányadik helyen végzett a munkám.

Már az is meglepett, hogy egyáltalán benevezték a diplomamunkámat, a helyezés pedig hihetetlennek tűnt számomra.
Azon a napon szüleim is velem jöttek, sőt akkor Gödöllőn lakó keresztszüleim és unokatestvéreim is ott voltak.

Tanáraim szinte körülrajongtak, amikor megláttak. Az eredményhirdetés hiteles megértéséhez le kell írnom a termet, ami a kollégiumunk nagyterme – számomra törzshely volt a kávé, cigi melletti éjszakai tanulásnál -.

A terembe belépve a bizottság a terem túlsó végén volt, két oldalt a diákság, középen egy folyosó a bizottsághoz. Mi a terem innenső végén a bejárati ajtónál, a zongora mellett, kicsit félre húzódva álltunk. Sok ismerős, tanáraim, volt évfolyamtársaimat fedeztem fel a jelenlévők között, de sok volt az ismeretlen is. Magamban elkönyveltem, hogy országos szinten, majd egy oklevelet kapok és kész. Én, kis naiv! – gondoltam vissza később ezekre a pillanatokra.

A megnyitót követően következett az eredményhirdetés, amit a Jelenlévő bizottság elnöke hátulról kezdte. Oklevelet kap /-nak XY, stb., stb., Sok ismert, ismeretlen név hangzott el. De valahogy az enyém sehol se volt.

Csak fél füllel figyeltem.

Aztán jött a díjak átadása: 6., 5., stb helyezést ért el XY, a díjat átadja XY stb. Na, nem is értem, mit keresek én itt. Már a 3. 2. helyezést elérteket díjazták. Semmi nem történt engemet érintően. Már az első helyezés következett, azon meditáltam, felesleges volt feljönni, érdemesebb lett volna …., kalandozott az agyam, amikor eljutott tudatomig az elnök szava, megállt bennem a vér:

„A műszaki főiskolások diplomamunkáinak országos versenyén első helyezést ért el Tóth Olga, az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola Városgazdasági szakán végzett hallgatója, a „Salgótarjáni Tatár-árok szabadidő központtá alakítása” c. munkájával.”

Nagy tapsvihar vett körül, bekiabálások, gratulációk.

Nem tudom, hogyan jutottam ki a bizottsághoz. Robotként vettem át a díjat, fogadtam az elnökség tagjainak, tanáraimnak gratulációit, mert nem akartam elhinni ezt a sikert. Megköszöntem a díjat, tanáraim segítségét stb. és robot módjára visszaindultam, mosolygó arcokat, tapsoló embereket láttam, de nem éreztem és nem értettem.
Az agyam leállt.

Egyedül édesapám arcát láttam – ami visszarántott a valóvilágba, és akkor jutott el tudatomig, hogy mi is történt -, akinek szeméből potyogtak a könnyek. Örömében sírt és arcára volt írva az öröm és büszkeség.

Már nem emlékszem a később történtekre, mert igazából, csak napokkal később fogtam fel az eredmény értékét.

Hetekkel később felmentem a főiskolára és igazából akkor éltem át az eredmény, siker élményét, amikor tanáraim elmesélték az egész történetet.

Az idő rövidsége miatt nem értesítettek a pályázat benyújtásáról. Az eredményről pedig azért nem szóltak, hogy meglepetést okozzanak.

Sikerült.

De a legérdekesebb az volt, amikor elmesélték, hogy a bíráló bizottságnak mennyire tetszett a munkám. Egy – egy játszóeszköznél egymás között vitatkozva, mozdulatokkal utánozva igyekeztek rájönni, hogy milyen szórakozást nyújthat egy – egy játék a gyerekeknek.

De a legboldogabbak tanszéki tanáraim voltak. Ugyanis nagyon, nagy eredményt jelentett nekem, nekik, a tanszéknek, a főiskolának, hogy egy városgazdász – akinek a szakát sokáig kevésbé akarták elismerni – országos versenyen magamögé szorította a többi szakon végzőket. Úgy utólag belegondolva, nem volt piskóta, ez a siker!

Mindezt hallva, lelki megnyugvás és egy kis elégedettség töltött el, mert úgy éreztem valamicskét viszonoztam azt a sok fáradtságot, segítséget, jóindulatot, amit kaptam tanáraimtól, a főiskolától. , az ÉKV Osztálytól és elsősorban szüleimtől.

Másnap nagy örömmel meséltem el sikeremet kollégáimnak, akik velem együtt örültek. Aztán folytatódtak a munkás hétköznapok.

 

Folyt.köv.

 

Stifterné Tóth Olga

„Mottó: A rangot, a pénzt adják, és bármikor elvehetik, de ami benned van tudás és lelki gazdagság, megsérthetik, de soha el nem vehetik tőled.”

1955. október 14-én láttam meg a napvilágot egy heves megyei falucskában, Tarnaszentmiklóson. Nagyszüleim egyszerű paraszt-, szüleim munkásemberek voltak. Nagy rokonságom lévén, több generációban éltem át gyerekkoromat. Az élménnyel teli gyerekkor első komoly változása az általános iskola volt, melynek két évét szülőfalumban, míg a többit már Salgótarjánban fejeztem be. Szüleim Salgótarjánba költöztek 1964-ben.
Az érettségit a Bolyai János Gimnázium 4.c. osztályosaként szereztem meg. Közben városon belül lakhelyet váltottunk.
Az érettségi után felvételt nyertem az Ybl Miklós Építőipari Műszaki főiskola Városgazdasági szakára, amit – a Nógrád megyei Tanács társadalmi ösztöndíjasaként – sikeresen lediplomáztam. Nyári gyakorlataimat a megyei tanács Építési-, Közlekedési és Vízügyi Osztályán töltöttem és a diploma megvédése után itt kezdtem el munkás éveimet. 1979-ben férjhez mentem és 1982-ben szüleimmel, férjemmel Veszprémbe költöztünk, ahol először a Kommunális Üzem tervezőjeként, majd a Veszprém Megyei Tanács Vb. ÉKV Osztályán folytattam munkámat.
1983-ban lányom született.
1987-ben elváltam és visszaköltöztünk Kelet-Magyarországra, szülőfalum járási székhelyére, ahol a Városi tanács Vb. Városgazdálkodási Osztályán – majd annak jogutódjánál – dolgoztam 10 évig.
Ezt követően Balassagyarmatra kerültem, ahol a Műszaki Osztályt vezettem.
A megyei tanácsoknál az akkori beosztásnak megfelelően a megye kommunális ellátását és a szolgáltató szervezetek szakmai felügyeleti koordinációját kaptam feladatul.
A helyi tanács/önkormányzat(-ok) vonatkozásában a település fejlesztése és működtetése volt a harci feladat, mint osztályvezetőként, majd visszaminősített ügyintézőként. A visszaminősítést az illetékes vezetők személyi hiúsága, politikai tényezők hozták, de lényege volt, hogy a szakmámat nem engedtem behajolni sem személyeknek, sem a politikának.
Ezt követően elegem lett a közigazgatásban történt változásokból és egyéni vállalkozó lettem. Elég göröngyös utakat jártam/járok be, mert mindenhol a „kéz kezet mos” elv uralkodott/uralkodik az „embert” – mint minden feladat legfontosabb szereplőjét – háttérbe szorítva, ami nem része életemnek.
Szüleim mindvégig velem éltek, lányom közben lediplomázott, meglepetésemre követte a „családi” szakirányt, ő is az Ybl – n szerzett diplomát, mint településmérnök – a városgazdász új elnevezése -, majd másoddiplomát a Kertészeti Egyetemen. A fővárosban maradt és elhelyezkedett kerület önkormányzatnál.
2005-ben édesapám meghalt, majd a helyzetet felmérve édesanyámmal Budapestre költöztünk.
Előnyömre/hátrányomra?
Ez számomra még kérdőjel. Annyi már biztos, hogy az ország helyzet – ezáltal az átlagemberek élete is – fokozatosan romlik.
Sokszor önmagamba fordulva keresem a hibát, önmagamat marcangolom és tehetetlenségem elviselhetetlen.
Sokszor költöztem, váltottam munkahelyet. Ha az első asztalomat szorítva maradtam volna az első székemen lehetséges, hogy sokkal jobb helyzetben lennék.
De akkor az nem én lennék, mi történt volna ha adottságaim háttérbe szorulnak:
Szakmai elhivatottság: szakma = hobbi.
Jó kapcsolatteremtési képesség, önálló és csoportos munkavégzés.
Kezdeményező készség, új megoldások megtervezése, megvalósítása.
Szervezési, koordináló képesség.
Küzdelem a reális célok megvalósításáért.
Emberközpontúság.
Széleskörű érdeklődés, nyitottság, mással való törődés, mozgékonyság, alaposság, kitartás
Arról nem beszélve, hogy a változatos/kalandos életem során szerzett ismeretek, kialakított, érdek nélküli kapcsolatok, barátságok nem gazdagítanának. Tudom, sok ember ezt nem értékeli.

Nekem viszont mindennél többet számít, emelt fővel és izgalmakkal telítve megyek „haza” bármely településre, ahol éltem, dolgoztam és kezem nyoma mindenhol ott maradt, és lelkileg telítve élményekkel, örömökkel telítve megyek/jövök vissza abba a településbe, ahol pillanatnyilag élek/éltem.


A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás